A beszélgetők persze nem állták meg, hogy a könyvcímben feltett kérdésre azonnal ne válaszoljanak, miszerint a délelőtt 11-kor rendezett, borkóstolóval egybekötött könyvbemutatók mindenképpen első lépésnek számítanak az alkoholizmus felé vezető rögös úton. A Jaffa Kiadó újdonsága Tompa Imre könyve, amiben könnyeden beszél a bor világáról és kultuszáról, a borkóstolás helyes módjáról, a különböző borfajtákról, nagyjából a Jamie Oliver-Matt Skinner-féle angolszász stílusvonalon haladva.

Szerencsére erőltetetten laza hangulatú fényképek nélkül. Mondjuk a szerzőt nehezen is tudnám elképzelni egy amolyan tipikus Matt Skinneres, mezítláb a szőlőtőkék között bohóckodó képen, melyről messziről látszik, hogy komoly szakemberek gárdája dolgozott rajta hosszú órákon keresztül a minél természetesebb hatásért. Tompa egyébként sem tűnik olyan típusnak, aki ilyesmikben részt venne, főleg amióta kiderült, hogy szükség esetén bizony ellátná egy-két borász baját.

Borászat lopótök nélkül

                  
Tompa Imre tehát a felkapott boroskönyv-divatokkal szemben csak a szövegre és tapasztalataira támaszkodik, s mégsem csinál különösebben nagy ügyet a borok szeretetéből.

Logikus, jól felépített sorrendben taglalja a témát, a legegyszerűbb alapvetésektől, a könnyű fehérboroktól a komoly, nagylélegzetvételű vörösökön át a pezsgőkig. Viccelődik, jópofáskodik, néha a kelleténél többet is. Elemzi, jellemzi a borokat, betekintést ad nem csak a borkóstolás, de a borkészítés világába, közben azért némi (ön)iróniával kezeli a témát, görbe tükröt tart a szakmájukat, hobbijukat túl komolyan vevő szakértők és műkedvelők elé. Mindenesetre az jó, hogy (e kiadványon túl is) Magyarországon egy ideje megindult egy folyamat, mely kész kiemelni a borkultúrát a lopótökös, pocakosborászos, naplementés, hobbimagyaros bukolikából, melynek nem is érthető miért dőltek be ilyen sokáig a Balatonra látogató németek. Magunkról nem is beszélve.

Tompa Imre könyvbemutatóján moderátorként közreműködött Horváth Susa, a Jaffa kiadó sajtóreferense, valamint a beszélgetés résztvevői: a szerző Tompa Imre, Bakács Tibor Settenkedő, Szily Nóra műsorvezető, és Matolcsy Sára az Etyeki Kúria pincészet birtokigazgatója. A rendezvényen lehettek volna többen is, főleg a sajtó képviselői voltak jelen, szó mi szó nem volt egy tipikus (általunk megszokott) irodalmi rendezvény, fáradt tekintetű alanyi zongoristákkal (na jó, Bakács Tibor kivétel).

A kannás borok és a magyar filmművészet

Legnagyobb meglepetésemre olyasmivel indult a beszélgetés, amiről azt hittem már rég túl vagyunk rajta, legalábbis ha már komoly szakemberek körében vagyunk, akkor nem kell beszélgetnünk a kannás borokról, meg megvitatnunk hogy mi is a baj velük. Bakács Tibor jól oldotta a kissé komolytalan téma okozta feszültséget (vélhetően) félig-meddig tréfának szánt mondatával, miszerint a kannás borok nagyban felelősségre vonhatók a magyar filmművészet (általa érzett) nyolcvanas évek végi hanyatlásáért. Elmondása szerint akkoriban ugyanis a művész értelmiség, s köztük a filmszakma képviselői is előszeretettel fogyasztották a borok e gazdaságos változatát.

Hamar eljutottunk persze a politikáig, hálistennek ugyanolyan hamar le is tudtuk. A szerző ugyanis eredeti foglalkozása szerint politológus, s e szakmával járó feszültséget Szily Nóra pikpakk összekötötte a nyugtató hatású alkohol, jelen esetben a bor fogyasztásával. Itt gyorsan tisztázódott is az ügy, miszerint az, hogy valaki rajongója a bornak, esetleg szakemberként is foglalkozik vele, az nem azt jelenti, hogy nyakra-főre vedeli, sőt, inkább az ellenkezőjét. Na, persze vannak kivételek. Itt megint Bakács Tibor szólt közbe, mondván: „nehéz démonok nélkül élni”, amit Tompa Imre ügyesen egészített ki, hogy valóban, csak nem mindegy, hogy a démon lovagol-e meg minket, vagy mi őt. Matolcsy Sára jegyezte meg visszakanyarodva a délelőtti borkóstolás témájához, hogy napközben különben is élénkebbek az ember ízlelőbimbói, este meg amúgy is más okból iszunk.

A Kadarka és Parti Nagy Lajos

Szó esett ezek után a helyes borkóstolásról. E ponton lettek falhoz állítva a szakemberek, mondván, hogy olyan nincs is, hogy valaki szamócát meg epret érezzen egy borban. Tompa állta a sarat és angyali türelemmel válaszolt, miszerint van, egyrészt mert hasonló kémiai, biológiai folyamatok teszik egy adott gyümölcs illatát, mint amik egy bor illatáért felelnek, valamint, hogy a borkóstolás e módja a kóstolók dolgát könnyíti meg, amikor asszociációk útján próbálnak körbeírni, megragadni egy-egy tételt.

És végül következtek a borok. Vakkóstolót szerveztek a házigazdák, ami azt jelenti, hogy papírba csavart palackokból öntögetik a poharakba a bort, s a kóstolóknak jellemezniük kell a nedűt, esetleg kitalálni a szőlőfajtát, termelőt, évjáratot. Először az Etyeki Kúria Rózsakert nevű Chardonnay-Sauvignon Blanc házasítása került a poharakba. Ez egy kedves, leginkább friss, gyümölcsös ízvilágot felmutató száraz fehérbor, némi minimális fás felhanggal, amit a rövid fahordós érlelésnek tudhatunk be. Hogy laikus, irodalmár olvasóink el tudják képzelni, irodalmi párhuzamot keresve, elsőre Kosztolányi Boldog, szomorú dala jutott eszembe: tartalmas, komoly gondolatok, játékos kivitelben.

Ezután Illés Gyula borait ízlelhettük meg, először egy kadarkát. A kadarka könnyű, piros húsú gyümölcsökkel díszített, időnként enyhén fűszeres bort adó szőlőfajta, melynek az átkos nem tett jót, lévén sokat tűrő, s így kis erőbefektetéssel nagy mennyiségben termelhető típus. Az utóbbi években ível fel újra e fajta megítélése. Olyan bor, melyet lehet bátran fogyasztani, nem kell felette túl sokat merengeni, nem tereli el a témát hajnalig tartó, az élet értelmét taglaló beszélgetésekről. Mégis tartalmas, izgalmas vörösbor. Ha egy jó kadarkát kellene jellemeznem, akkor talán egy ügyes formagyakorlathoz hasonlítanám, mondjuk Parti Nagy Lajos játékaihoz a Kacat, bajazzóból. Egyébként is, most hirtelen beugrott egy Parti Nagy mondat a Hullámzó Balatonból, ami szintén illik a kadarkára: „Szép ikrás idők, karcsú, kövér szelek és ifjúság”. Ez éppen egy fáradtabb, kicsit kevésbé fajtajellegzetes kadarka volt, kicsit érlelt illattal.

A sorban egy Cabernet Sauvignon következett. Ez egy bordeaux-i szőlőfajta, általában vastag, nagytestű bort ad, elkészítési módtól függően sokféle lehet. A fűszerpaprikás, erdei gyümölcsös reflexektől egészen a krémes textúrájú, fahéjas, fekete ribizlis, sűrű, sötétvörös nagyágyúkig. Prózában hirtelen Nádas Péter jutott eszembe, költészetben pedig Kemény István, azon belül is az Élőbeszéd című kötete.

Legvégül a borász csúcsbora, a 2000-s évjáratú Merlot került terítékre. Az évjárat gyönyörű volt, olyan borokat adott, hogy csak na. A Merlot szőlőfajta szintén bordeaux-i, de lágyabb, kerekebb bort ad, mint a Cabernet-k. Ha irodalmi párhuzamot keresnék, talán Bartis Attilát mondanám, a Kéklő párát és a Nyugalmat. Pontos, kiegyensúlyozott, harmonikus szerkezet, de ki-kivillantja foga fehérjét a bordói erőszakos stílus és összetettség.