2008.05.19. 00:00 KálmánG

Parányi pondró az ember - Könyvtármúzeum, Velence [Bibliofil csemegék extra]

Azt mondják hajóval érdemes, én vonaton érkeztem Velencébe. A tenger feletti vasútszakasz irányából látványosan olvad össze egy huszonegyedik századi város piszkosszürke ipari blokkja a valószerűtlenül jó állapotban maradt középkori várossal. Napfényben a lagúna zöldeskéken izzik, de azon a napon szakadt az eső. Így még élesebb volt a kontraszt, amikor a kikötődokkok, hajódaruk, a pályaudvar acélszerkezete és barátságtalan várótermi emberforgataga után a Grand Canal piszkos zöld vizéhez értem és beléptem a városba

.

Könyvesblog >>>

Alig értem át a túlpartra, egy barátom csöngetett, Egyiptomból. Meg sem próbáltam felvenni. Ő Afrikában, én Velencében. Pesten is csak úgy halljuk egymást, mintha a síron túlról beszélnénk. Kérdés, melyikünk van odaát. Persze mindketten azt hisszük, a másik. Többször hívott, hogy tegyek úgy, mint ő, hagyjak itt mindent. Mindig gyávának, meg árulónak éreztem magam, mikor nemet mondtam. Egy csigahéjban ellaknám, szoktam idézni neki, a gondok nem odakint vannak. A költészetben hinni meg bárhol lehetne. (Az enyém belül van, és nem látja szem, csak dísze és boglára gyászmezem.) Persze lehet, hogy nincs elég bátorságom menekülni. Látva egy egész várost, amelyik kimenekült a szárazföldről, évszázadok óta a vízen áll, kicsit máshogy láttam ezt is.

Mielőtt a Libreria és Museo Correr ritkaságokat tartalmazó könyvtármúzeuma felé vettem volna az irányt, hogy anyagot gyűjtsek a bibliofil sorozat új részéhez, azt tettem, amit Kairó lerobbant kávézóiban idejét töltő barátom is tett volna. Eltávolodva a színes, zsúfolt főútvonalaktól, az eldugottabb kisutcákban kerestem egy kiskocsmát, ahol matrózok, rakodómunkások ücsörögtek. Néhány perccel korábban pakoltak ki hajójukról merőben prózai árujukat, rágógumit, csipszet, kólát a sikátorban megbúvó boltnak. Nem tudok olaszul, ők angolul nem beszéltek, cigarettát kértem tőlük, bár már rég nem dohányzom. Most a hangulat miatt kellett. Mutogatták, igyak, erős grappát rendeltem, hogy ne vacogjak átázott ruháimban a hidegben. Az esőzésben szinte cseppfolyósnak tűnt a város, víz, víz amerre a szem ellát.

 

Velence persze, az emberi alkalmazkodóképesség és túlélési ösztön szép példája. Ami keveseknek jut eszébe, hogy az emberi gyengeségé is. Elnéztem az összezsúfolt házfalakat, melyek a pompa álcája mögött görcsösen kapaszkodnak egymásba, mintha máig élne bennük a rettegés szárazföldön portyázó seregek miatt. A várost, amelyik elhagyta a kontinenst, és ide menekült, ahol a tenger védelmét élvezi. A biztonságot pedig úgy megszokta, hogy amikor ereje és hatalma engedte volna, akkor sem merészkedett vissza a szárazföldre, hanem cölöpök ezreit állította fel a vízben, így bővítve ki a lagúna szigeteit és épületeit ezekre építette. Persze ekkor már volt mit féltenie. Európa legerősebb és leggazdagabb városállama lett. A rengeteg látványosság, amelyek például a Szent Márk téren és a környező épületekben, a Doge-palotában, a Szent Márk templomban láthatók, őrzik hadjáratainak emlékeit. Amit a nálam lévő útikönyv a velencei gyűjtőszenvedély eredményének nevezett, az sok esetben nem más, mint irtózatos mennyiségű hadizsákmány. Velence Dandolo dózse vezetésével jelen volt például Konstantinápoly mészárlásba, fosztogatásba fulladó elfoglalásánál 1204-ben, melyet olyan élethűen festett meg Umberto Eco a Baudolino vonatkozó részeiben. A gazdag város kincseinek többsége Velencébe került.


A Szent Márk téri Libreria Olaszország egyik legrégibb és legnagyobb könyvgyűjteményével rendelkező könyvtára. Köteteinek száma több százezerre rúg, köztük több ezer 16-17. századi nyomtatvány, rengeteg kézirat, kódexek, térképek és egyéb könyvritkaságok. A Libreria épületét Jacopo Sansovino építette. Ennek mintájára épült a Procuratie Nuove, mely a Szent Márk tér déli szárnyát alkotja, a Szent Márk templom felől nézve a tér baloldalán áll tehát ez a hosszú épület. Ez ad otthont a Museo Corrernek, mely a város történelmének, kultúrájának hatalmas gyűjteményét tartalmazza, jó pár termet tartanak fenn a könyvritkaságoknak, a könyvtármúzeumnak. A legenda szerint a Velencei Könyvtár alapját Petrarca saját gyűjteménye alapozta meg. Igaz ugyan, hogy Petrarca a városnak adta gyűjteménye egy részét, de az sokáig a templomban ácsorgott, később pedig különböző helyekre került. A könyvtár gyűjteményét Bessarion konstantinápolyi pátriárka több száz görög és latin nyelvű kéziratgyűjteménye alapozta meg, az 1400-as években. 1529-ben kezdték építeni a Libreria épületét, melyet 1580-ban fejezték be. A könyvtár egyik leghíresebb és legértékesebb kötete, a Grimani-breviárium 1592-ben került ide. 1603-ban olyan törvény született, mely kimondta, hogy minden, a köztársaság területén megjelenő kiadványból egy példányt a könyvtár részére kell megküldeni.


Gyakorlott könyvrajongó vagyok, amit a múzeum könyvkiállításán láttam, az mégis komolyan próbára tett. Könyvek hatalmas mennyisége alapesetben is a végtelen emberi múlandóságot és esendőséget juttatja eszembe, hát még, ha olyan kiadványokkal találom magam szemközt, mint ott. Több termen ível át a gyűjtemény, hosszú percekig tartott magamhoz térnem a faltól-falig, padlótól-mennyezetig érő barokk könyvespolcok látványától. Ajtószárnyaikban muránói üveglapok, mögöttük pedig katonás sorrendben állnak szorosan egymás mellett a megsárgult fóliánsok, elolvashatatlan feliratú, foszló gerincű könyvek, ki tudja miféle tartalmakkal. Gyors iramban futottam át a kiadványokat: Boccacci: Decamerone I-II, Petrarca : Rimedj dell’una e dell altra fortuna, Pietro Chiari rengeteg kiadványa, Prose di Dante e Boccaccio. Történetírások, irodalomtörténetek, olasz költők verseinek válogatása, számomra tökéletesen ismeretlen szerzők, szintén ismeretlen és több száz éve halott nemesasszonyokhoz írt vallomásai, díszesebbnél díszesebb kiadásokban. A vitrinekben többek között nagy velencei költők, írók művei sorakoznak, így Carlo Goldoni, Carlo Gozzi, Giacomo Casanova művei.

A könyvtár egyik becsben tartott kiadványa Daniel Defoe Robinson Crusoe-ja, melynek egy 1730-as példányát láthatjuk itt kiállítva. La vita e le avventure di Robinson Crusoe, Venezia, Domenico Occhi 1730. A példány tehát még a szerző életében jelent meg! És persze itt vannak Giacomo Casanova emlékiratai, számtalan kiadásban, köztük legnagyobb meglepetésemre magyarul is. De lehetne még sorolni. A Velencei történelem és irodalom legjelentősebb alakjainak kiadványai, térképei vannak irdatlan nagy halomban összehordva ebben a könyvtárban, a termekben légkondicionálók és páratartalom szabályozók, a legértékesebb könyvritkaságok külön vitrinekben, üveglapjuk fekete vászonnal letakarva.


Parányi pondró az ember, az a baj. Azzal a fájó érzéssel a mellkasomban indultam visszafelé, hogy kihagynak valamiből. Valami roppant jelentősnek nem vagyok a részese. Először azt lenne jó tudni, mi az. Megint csengett a telefon, tudtam, megint Egyiptomból keresnek, más nem hívna. A Grand Canal egyik menetrend szerinti buszjáratára szállva indultam a pályaudvar felé. A rakodómunkások már hazamentek, egyedül ittam egy búcsú italt a félreeső kiskocsmában, néztem a csatorna piszkos zöld vizét, vizsgáltam a felnőttkorom.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://kalmangabor.blog.hu/api/trackback/id/tr971066183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.