2008.07.23. 00:41 KálmánG

Amikor a költő félrevezet

Könyvesblog >>>>

A-
Lanczkor Gábor, Vissza Londonba, Kalligram kiadó, 2008, 98 oldal, 1500 Ft.

 

Minél többet forgatom Lanczkor Gábor új kötetét, amely Vissza Londonba címmel jelent meg nemrég a Kalligram kiadónál (a kötetbemutatóról bővebben itt), annál biztosabb vagyok benne, hogy egy nagy átverés részese vagyok. Jó értelemben. Lanczkor kötete a következő alcímmel jelent meg: Tizenegy hónap a National Galleryben és a Tate Modernben, és  a kiállítások képanyagához készített verseket tartalmazza. Amikor a kötetbemutatóról írtam, valahogy úgy fogalmaztam, hogy a versek a kiállítások képanyagának irodalmi adaptációjára törekszenek. Ezt ma már nem állítanám ilyen biztosan, sőt.

A versek valóban képek mellé íródtak, illetve nyilvánvaló egy olyan törekvés ebben a kötetben, amely a műalkotások vizuális hatását kívánja szépirodalmi formába önteni, rossz szóval élve nyelvesíteni. Írásba foglalni azokat a kódokat, azt az emocionális hatást, amit egy képzőművészeti alkotás hordoz, kivált. Nos, a vállalkozás szinte lehetetlen. És Lanczkor Gábor tisztában van ezzel. Nem bonyolódnék olyan elméleti fejtegetésbe, hogy létezik-e egyetemes művészeti jelrendszer, de mégis fel kell vetni a kérdést, hogy van-e átjáró az egyes művészeti ágak között? Hogy konvertálható-e például egy szecessziós vaskályha a költészetre, vagy egy avantgarde performansz kivitelezhető-e egy építészeti konstrukcióban? Mondok rosszabbat: megfestené nekem valaki Tandori sakkverseit? És lehetne folytatni. Ha szűkszavúan és kissé felületesen szeretném összefoglalni a kötet fő kérdéskörét, akkor azt mondanám, hogy az eddig leírtakról van szó.

De azt hiszem, hogy mindaz, ami e szövegekben és kötetben történik, csupán elterelő hadművelet. Míg a gyanútlan olvasó a képeket böngészgeti és ellenreakciókat, a festmények szövegbéli megnyilvánulásait keresi, addig elsétál egy alanyi költő önértelmező-önmeghatározó kísérletei mellett. Úgy tűnt, hogy a kötetben a műalkotások főként a motiváció miatt fontosak. Lanczkor megszállott munkamániás lehet, gyanúsan rövid idő alatt írta meg ezt a kötetet. Ehhez kellett a sztahanovista munkamorál: írni, teljesíteni. Itt a kiállítás, leülsz megírod, pont. Egy kép egy vers. Így halad végig a szerző az alcímben megnevezett kiállításokon, míg összeáll egy olyan kötet, melynek minden verse egyfelé mutat. 

Nem a képzőművészet felé. Lanczkor valami lényegit keres szövegeivel. Toporog körülötte, újra és újra nekiesik, minden kép mellé írt  vers ugyanazt a törekvést szolgálja: megfogalmazni valami kimondhatatlant. (Weöres Sándort idézve: „a valóságon túlinak reménytelen ostroma mindez”.) Lanczkor az a fajta költő, aki valami nagyon nyilvánvalót, mégis megfoghatatlant keres. Kutatásának kiindulópontja pedig az egyetlen bizonyos dolog, saját maga, és mindaz, amiben saját magát véli megtalálni, ez esetben a műalkotások.

Lanczkor úgy érzem átver minket. Rejtőzködik, leplezi, elkeni, de mégiscsak alanyi költészetet művel, amelynek végső központja, alfája és ómegája az Én.

Meg sem próbáltam azt a  képzőművészeti, művészettörténeti tudáshalmazt feltérképezni, amit belesűrített ebbe a kötetbe. Lanczkor folyamatosan utalgat a képek között, de irodalom és képzőművészet között is. Én ehhez (a képzőművészethez) nem értek, de nem is volt rá szükségem. Pontosabban a kötetnek nincsen rá szüksége. A versek önálló darabokként, környezetüktől és utalásrendszerüktől függetlenül is értelmezhetők. A kötetet először  minden előzetes tanulmányozás  és a képek ismerete nélkül olvastam. A magam részéről azt mondanám így nagyobb hatása volt, mint később, amikor Lanczkor blogját hívtam segítségül, ahol összegyűjtve láthatók a kötet írásait ihlető képzőművészeti alkotások. Már csak azért is, mert a versek sokszor rugaszkodnak el teljesen a képanyagtól, olyan szabad asszociációs módszerrel születnek, mely már nem csak a képek újra értelmezésére törekszenek. Úgy tűnik továbbá, hogy némi nyelvi klasszicizálódás is érződik e kötet írásaiból. Letisztultabb, kiegyensúlyozottabb szövegvilág ez, mint a szerző előző köteteiben. Töredezett szövegei, sűrítő költészeti megoldásai egész rendszereket mozgatnak meg, de csak azért, hogy a következő versben profán leírásokba, sztorizgatásba kezdjen. Formavilága a szabadvers és a laza szerkezetű, szinte csak mellesleg rímelő versformák között mozog, de mindig kimért ritmustalanság jellemzi szövegeit.

Lanczkor igazi poéta doctus. Versei ismeretekre, tudásanyagokra támaszkodnak: hasznosítják azt, ami tudható, hogy így jussanak ahhoz, ami sejthető. Nem a belülről fakadó sodrás, nem ösztönös és öntudatlan reflexek hozzák létre verseit: ijesztően hűvös és precíz. Ha el kellene helyezni költészetét, akkor azt hiszem valahol Tandorinál kellene keresni a gyökereket, a kortársak közül pedig Győrffy Ákos mellé tenném. Lanczkor nem követ, hanem szintézisre törekszik. Azt hiszem olyan költészeti irányvonalat képvisel, melyet később is számon fognak tartani.

LANCZKOR GÁBOR- BIO
1981 Székesfehérvár
1987 - 1999 Általános- és középiskolák, Szombathely
1999 - 2002 és 2004 - 2006 ELTE-BTK, Magyar szak, Budapest
2002 - 2003 Ljubljana, Róma
2006 - 2007 London
2007 - SZTE-BTK, Összehasonlító irodalomtudomány PhD, Szeged
2008 - 2008 Faludy-díj, Móricz-ösztöndíj
Verseskötetek:
A tiszta ész (JAK/L’Harmattan 2005, Gérecz Attila- díj 2006)
Fehér Daloskönyv (L’Harmattan 2007)
Vissza Londonba (Kalligram 2008)

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://kalmangabor.blog.hu/api/trackback/id/tr331557723

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.