2008.08.20. 10:34 KálmánG

Apámnak volt humorérzéke - Litera netnapló

Litera >>>


Apámnak volt humorérzéke
Litera
2008. augusztus 20. - Kálmán Gábor

Na, ment minden flottul, nem halt meg senki, nem zuhant le egy gép sem, eldurrogtak a petárdák, nem mosta el az országot a vihar sem. Ezzel most már tényleg itt a vége, elment a nyár megint. Aki gyűlöli az a csömörtől fáradt, a másik csoport tagjai meg az életükért küzdenek mély depresszióban. A higanyszál még erőlködik, kapaszkodik harminc felé, de a boltokban már fúj az őszi sale, bedugult a város, nő a légszennyezettség, a feszültség, a zaj, véget érnek az egynyári szerelmek, elutaznak a turisták, kezdem újra otthon érezni magam Budapesten. Szeretem ezt a nyár végi fáradtságot: az elnehezült tekinteteket, ezt a mély éteri bánatot az emberek szemében. Már régen itt ülök a dolgozószobában, egy versvázlatot, meg a szemközti Rózsadombot nézem, nem a híreket, nem az István a királyt n×10226–ik alkalommal.

Gyerekkoromban két könnyűzenei lemezhez jutottam hozzá, egy Illés-koncerthez és az előbb említett opushoz. Mindkettőt ronggyá hallgattuk. Ha nevelőapám meghallotta a kezdő taktusokat, már ráncolódni kezdett a homloka, pedig, ha neki ráncolódni kezdett a homloka, az nem jelentett semmi jót. Jobb esetben ilyenkor csak szétmaszatolta az arcán a kőport néhány ideges mozdulattal, majd fogta a vésőt és a kalapácsot és ment vissza zúzni-vágni a gránitot, vagy márványt, amilyen alapanyagból éppen szobrot készített. Nem is tudom. Nem voltam vele túl jó kapcsolatban. Évek óta nem is hallottam felőle.

Mindig egyszerűbb feladni dolgokat. Nem megküzdeni velük. Félbehagyni, otthagyni, elfelejteni. Fontosat, kevésbé fontosat egyaránt. Tévedés, ez nem azt jelenti, hogy a dolgok le vannak zárva, nem. Elvarratlan szálak hevernek így szanaszét, csak azért, hogy gyomorfekély, magas vérnyomás vagy bármilyen más testi tünet formájában bukkanjanak fel időről időre. Na jó én nem panaszkodom, nincs semmi bajom. De jó lenne néha emberi módon reagálni dolgokra. Főleg, ha egyszerű dolgokról van szó. Ha megjön a barátod a világ végéről, eléd áll és azt mondja a szemedbe, hogy hiányoztál ember, nem tudod milyen jó újra látni, akkor nem heherészni zavartan, hanem visszanézni a szemébe és azt mondani, hogy te is hiányoztál bazmeg.

Böngészem J. naplóját, ma átolvastam az összeset újra. Szeretem, amiket ír. Bár többet kellene mondanom ezt neki. Évek óta úgy lépegetünk előre, hogy egymás hátán állunk. Lehetne úgy mondani, hogy vállvetve, de mégsem. Amit te hozol, én használom fel, amit én hozok, te használod, aztán meglátjuk mi lesz. Nincs verseny. Régebben talán volt, nem is tudom. Ma már olyan mindegy: nincs hova, nincs miért. Csökkent a fever is. Persze öregszünk, dolgozunk, egyebek. Nincs két különbözőbb ember a világon: ő azt keresi, amit elvesztett, én azt, ami sosem volt a birtokomban. Olvasom a naplóját, azt írja, mit mondhat egy felnőtt ember annak a felnőtt embernek, aki felnevelte. Nem pontos idézet, egy klikk lenne megnézni, de négy órája ülök a gép előtt és az eddig megírt szöveg háromnegyedét az elmúlt két percben gépeltem le, nem merem abbahagyni. Szóval mit mondhat? Én végképp nem tudom, sosem voltam senkivel ilyen viszonyban (anyámmal igen, de ez most olyan férfidolog). Egymás után többször elolvastam a bekezdést és irigylem J.-t, pedig én egy cinikus embernek tartom magam. Persze, hallom, ahogy mondaná: „az apád faszát vagy te cinikus”. Az anyázásról kezdem leszoktatni, engem anyám nevelt, nem bírom az ilyesmit.

Szóval nem tudom, hogy megy ez, csak elképzelni tudom: apámmal felnőtt fejjel csak egyszer beszéltem. Bolyongtam éppen a szülővárosomban, amikor összefutottunk véletlenül az utcán, jó tizenhat év után. Ez a város számomra teljesen idegen. A nyelvet, már szinte teljesen elfelejtettem, néha-néha angolra váltok, ha társalognom kell, el vagyok ilyenkor veszve rendesen. Gyorsvizit a nagyszülőknél évente jó esetben kétszer, aztán az elfoglalt csemetének rohanni kell vissza Pestre, mert különben összedől a világ. Nincs elveszettebb város a szülővárosomnál, nem változott semmi az elmúlt 27 évben, ugyanazok a házak roskadoznak, mint akkor, ugyanazok a fák küzdenek kókadtan az életükért az utak mellett. Egy-két óra után mindig menekülőre fogom a dolgot.

„Hát ezer éve nem láttalak!” - mondta tizenhat év után az apám, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne fakadjon ki belőlem a röhögés, ma már azt hiszem, nem kellett volna visszatartanom: hangosan, jóízűen, a térdemet csapkodva kacagtam volna, mint máig minden alkalommal, amikor eszembe jut.

Most augusztus 21-e reggel van, ülök a dolgozóasztalomnál, a versvázlatból semmi nem lett megint, nézegetem a netnapló piszkozatát, azon gondolkodom leadjam-e, vagy kezdjem elölről az egészet, de most pityeg éppen a googletalk és J. üzen, hogyha hozzá nyúlok meghalok, szóval marad így. Tíz óra lesz, súlyos késéssel indulok.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://kalmangabor.blog.hu/api/trackback/id/tr91059049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.