2009.09.02. 22:16 KálmánG

Spleen és ideál

Forrás: rovart.com

Spleen és ideál. Ez a címe az első ciklusnak Baudelaire – immáron 152 éve kultikus – kötetében, A Romlás virágaiban. Köztudott, hogy nálunk a XX. század első felében milyen gyakori volt ennek a címnek (és variációinak) használata. De a fene se gondolta volna, hogy még ma sem ment ki a divatból.

Na, nem a cím, hanem az a feeling, amit sugall. És persze, nem az a hamisítatlan fin de siecle dekadencia, amit a New York kávéházban még tökéletesen át lehetett élni. Hanem kései utórezgése: a posztmodern rájátszás erre, némi iróniával és tudatos játékossággal kezelt megidézése ennek.

Van egy harmincon inneni költő, Kálmán Gábor, aki a mai Budapesten ilyen sorokat ír:

„A Moszkva tér felől az esti járat
lámpafénye lobban át a fák alatt.
Rímelne rá, hogy bennem így a bánat
lobban épp. Mosolygok. A járat elhalad.”

Fejünk felett című verse is olyan, mintha a Nyugat sokadik nemzedékéhez tartozna költője.

„Az ég tintája lassan felhígult,
és rozsdabarna lett, majd lomhakék.
Saját színjátékába hullt.”

Ezt a finom, árnyalatgazdag urbánus tájleírást akár Tóth Árpád is írhatta volna, de Kosztolányitól sem volt idegen az ilyesmi. A lényeget, a rendszert, az összegzést kereső, a kétkedéseire választ nem találó Kálmán Gábor e két sora is desirés:

„elmondaná, de úgyse tudja, és
ha tudja, úgyse mondja el”

Itt valaki az alkatának megfelelően szubsztilis és cizellált, de a meder, amibe beleterelte spleenes hangulatát, számára is jól ismert. Elvégre magyar szakot végzett. És ösztönös formaérzék ide, veleszületett ritmuskészség oda, azért az artisztikum, az enjambement-ok sokasága, a jambusok hibátlan táncossága tanult dolgok is. Kálmán Gábor korábbi verseiben sokszor fel is próbálta Esti Kornél maszkját.

A Nyugat hagyományával való játék még a Hazaféle c. versre is jellemző, pedig az József Attila-reminiszcencia. A négy szonettből álló költemény címe kettős szójáték. Először talán nem csak a dyslexiások olvassák „hazafelének”. Már csak azért is, mert így kezdődik:

„Az éjjel dohányért mentem,
éreztem, durva fagy ropog.”

De aztán az utolsó sorban már valóban a hazafelé szó szerepel. Közben kiderül, hogy a „Hazám” József Attila-címmel is játszik a vers. A játék nem csak szellemes, kesernyésen ironikus, rezignáltan fájdalmas is. Hiszen Kálmán Gábor hazája, hazaféléje: a kabátja. Aztán átlényegül ez is, mondhatni megtelik tartalommal:

„S így állig hazámba zárva,
álltól bokáig nagykabát,
cipőm sapkám két határa
alkottak így instant hazát.”

Ennek a hazának hűséges fia pedig naná, hogy nem jázminillatú, langyos nyári éjszakában bandukol hazafelé, persze, hogy durva fagyban.

Kálmán Gábor lírája az, ami ilyen módon festői (pasztell) és zenei (kamaramuzsika mollban). De újabban novellákat is ír. Prózája pedig inkább szimfonikus zenére, avagy a szobrászatra hasonlít. Verseinél drámaibb, nyersebb, úgyszólván brutálisabb. És zamatos couleur locale. Egy kis szlovák hegyi falu csudabogarait mutatja be. És miközben a fikció belesimul mondjuk a Gion Nándor – Bodor Ádám – Grecsó Krisztián-féle vonalba, azért gyerekkori emlékeit is megismerheti, aki referenciálisan olvas.

Veress Zsuzsanna

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://kalmangabor.blog.hu/api/trackback/id/tr171533083

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.