2010.06.07. 22:00 KálmánG

Désiré*: désiré**

* A Dezső név franciául
** vágyott, óhajtott: franciául

Igen, leginkább ő az, aki óhajtott, vágyott. Kezdő tanár koromban azt tapasztaltam, hogy egész osztályok rajongtak Adyért. Legfeljebb odáig jutott el valaki, hogy Adyt Thomas Mann feledhetetlen Mynheer Peepernkornjához hasonlította, és azt mondta, hogy Babitsot és Kosztolányit úgy szereti, mint Naphtát és Settembrinit.

Akik persze sápadt értelmiségieknek számítanak Peepernkornhoz, a felülmúlhatatlan életerőhöz képest. Tanítványom ezzel – tudtán kívül – lényegében megismételte Ady Kosztolányi-kritikájának azt a kitételét („irodalmi író”), amit a Négy fal között szerzője olyannyira zokon vett.

Nos, azóta nagyot változott a világ. Az utóbbi tíz évben Kosztolányi volt a legnépszerűbb a diákok körében a Nyugat első nemzedékéből. Legújabban viszont József Attila kedveltségét is felülmúlta.

Irodalmi életünkben is lezajlott egy hasonló, párhuzamos folyamat. Talán már annál is korábban elkezdődött, mint amikor Esterházy Péter kijelentette, hogy neki – mint pincérnek – Kosztolányi a példaképe…

Az április 23-tól 25-ig tartó, A 12 legszebb magyar vers-sorozat keretén belül megvalósult Hajnali részegség-konferencián is kiderült, hogy sok-sok olyan vers született/tik mostanában, melyek intertextuális viszonyban vannak Kosztolányival. Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Háy János vagy Lackfi János – bármennyire is különböző szerzők – abban hasonlóak, hogy posztmodern palimpszeszteket írnak. Vagyis a Kosztolányi-áthallások, -reminiszcenciák, -allúziók, -evokációk és -vendégszövegek egyfajta tudatos (iróniától és öniróniától sem mentes) játék tárgyai az irodalom hatalmas szövegvilágként felfogott univerzumában. A játék része – legtöbbször – a roncsolt nyelv, az alulstilizált és heterogén elemek kavalkádja.

Kálmán Gábor másképp ír. Talán ő az utolsó nyugatos… az utolsó homo aestheticus, akinél ez még jelent valamit, éspedig hasonlót, mint annak idején.

A költő, aki még ma sincs harminc éves, diákkorában merte legjobban szeretni a nyugatosok közül Tóth Árpádot és Juhász Gyulát. Amikor pedig osztálytársainak elemi erejű élmény volt Petri György antipoétikus nyelvezete, ő akkor is megtalálta nevezett szerző legszebb, leglíraibb részleteit – és főként ezekben gyönyörködött. Aztán hamarosan elkezdett Esti Kornél-ciklust írni. Valahogy természetesnek éreztem, hogy kezdő költőként itt kötött ki. Bár ezek a darabjai is rendre megjelentek különböző lapokban, a szerző ma már nem vállalja zsengéit.

Amit mostanában ír, annak is sok köze van Kosztolányihoz.

Jól kirajzolódik egy vonulat az utóbbi három évben írt munkáin belül: időrendben a Fejünk felett, a Budai oldal, a Gépház és a Leszállási szándék című versek alkotják ezt. Közülük – úgy vélem – a legjobb a Gépház című költemény, ami méltán kerül be az idei Szép versek kötetbe. Hogy hét részből áll, egyfajta teljességigényt jelez, s a terjedelme, a témája, a felépítése, valamint az, hogy egyes szakaszai nem azonos hosszúságúak, közelíti a szakirodalom által hosszúversnek, legújabban félhosszúversnek nevezett műfajhoz is.

A két korábbi vers is tartalmaz számomra kedves sorokat, melyekről úgy gondolom, hogy telitalálatok. Ilyen például a Fejünk felett-ből: „Felosztva köztünk már a kétkedés / a válaszért senki nem felel: / elmondaná, de úgyse tudja, és / ha tudja, úgyse mondja el.” Vagy ilyen a Budai oldal-ból: ”A Moszkva tér felől az esti járat / lámpafénye lobban át a fák alatt. / Rímelne rá, hogy bennem így a bánat / lobban épp. Mosolygok. A járat elhalad. / Semmi jár át. Benne semmi nincsen. / Semmi járja át és nem titok: / így járhat át egy nő, az ég, az Isten. / E semmi az, mi végül én vagyok.”

Kitapintható mind a négy versben az erős összegzési szándék, a vágy arra, hogy legyen mit összegezni – és a bánat afelett, hogy nincs és nincs mit. Így hát ezek a művek a klasszikus elégia műfajába sorolhatók minden hezitálás nélkül. A kesernyés belenyugvás, a semmivel való kiegyezés melankolikus gesztusa uralja őket. Mert mindez nem is tragikus, csupán lehangoló, és a bánatos esti/éjszakai meditáció önironikus mosolyra – végül a sztoára emlékeztető felülemelkedésre, avagy unott legyintésre indítja a lírai alanyt. Az önmagán való nevetésen/mosolyon kívül állandó vissza-visszatérő motívum a semmi és szinonimája, az üresség, ezek ellentéteként pedig a (hiányzó) lényeg és rendszer. Hasonlóképpen átszövi e verseket az ablakok, rácsok mögött felsejlő zárt terek látványa – és a mögöttük zajló látszatéletek; valamint az alkony átmenete az éjszakába – s végül a versek végére beköszöntő virradat. A két utóbbi motívumsor nyilvánvalóan – és nem véletlenül – utal Kosztolányira. Ezeknél is erősebb („Az emberek feldöntve és vakon / vízszintesen feküsznek” stb.) az „Arccal földnek kifordult karokkal / elfekszünk, néma rongybabák” sorpár, ami szerepel a Fejünk felett és a Leszállási szándék című versben is.

Innen két irányba is visz az út.

Egyrészt ki kell már mondani, hogy Kálmán Gábor e négy verse ugyanazt a témát járja körül. Mintha újra és újra, koncentrikus körökben közelítve akarná egyre pontosabban megfogalmazni voltaképpeni tárgyát. Olyan sok a közös motívum, hogy akár még egymás szövegvariánsaiként is felfoghatók e darabok. Mindenesetre nem lepődnék meg, ha majd kötetben egy újabb – az előző négy összegzéseként született – szöveg állna elő.

Másrészt napnál is világosabb a Hajnali részegséghez képesti különbség. Radikálisan lerövidítve úgy lehetne megfogalmazni, hogy Kálmán Gábornál hajnal van, részegség nincs. A szónak semelyik értelmében: nem történik semmilyen csoda, nem nyílik meg az ég, a fények (amik pedig szintén közös elemek Kosztolányival) kizárólag mesterségesek – és a semmi konstatálása is felettébb józanul történik a Kálmán Gábor-versek zárlatában. Józanul, szintén a szó első és átvitt értelmében is.

Utal erre már a fentebb idézett sorpár grammatikai jellegzetessége is. Hiszen, amíg Kosztolányinál „az emberek” (ők) azok, akik agyvérszegényen, ketrecekbe zárva fekszenek, és csak a szakasz végén, az „otthonunk” szóval történik meg a lírai alany azonosulása az emberi nyomorúsággal – addig Kálmán Gábor verseiben az „elfekszünk” többes szám első személyű igeragja már jelzi azt, hogy az én beleérti saját magát a közös emberi állapotba, ami nála egyébként nem is olyan lesújtó, bár nem kevésbé nyomorúságos. És azért nem igazán lesújtó, vagyis tragikus, mert nincs meg a ’mihez képest’, nincs az égben ellentéte a földi létnek, nincs teljesebb létezés, nincs pátosz. Hajnali részegség – éjszakai józanság: ez a döntő különbség a szándékosan megidézett óriás és kései követője között.

A Kálmán Gábor-versek lírai alanya nem panaszkodik álmatlanságról (pláne nem virraszt), egyszerűen csak éjszakára is ottragad az íróasztala, számítógépe mellett – és szöszmötöl. Vacakol, és közben mereng. Figyeli magát, akárcsak másokat. Egy-egy arcél felvillan valaminek (laptopnak, televíziónak, hűtőgépnek) a kékes fényében. Zümmögnek a gépek – mert ezekben a versekben is fontos szerepet játszik a tárgyi világ, csak másként. Vajon az elektronikus ketyeréknek is van könnyük? („sunt lacrimae rerum”) Néha egy rövid időre kitágul a tér: látható a város, olykor még az ország mint közeg is fokozza a kiábrándultságot. Közben rendre megvirrad, de nem történt az égvilágon semmi. Hogy átfolynak egymásba a napszakok, a napok és az évek, hogy ugyanúgy folytatódik tovább minden – nos, ez is rendre megfogalmazódik. „Lett megint tavasz… és nincs tanulság” (Fejünk felett), „Elment tíz év, nincsen ebben semmi, / s ebből majd újabb tíz év építkezik” (Budai oldal), „Üres buszokkal elhúz a tegnap. / A holnap is elmenne már vele” (Gépház), „ letudták az aznapot, elégedettek / voltak mindennel, mit letudtak. / A sűrű, durva éjben ott feszült / újabb letudhatókkal a holnap” ( Leszállási szándék).

Bár a Kosztolányi-hagyományhoz való kapcsolódásban Kálmán Gábornál is érezhető a játékosság, mégis egyértelmű, amit már korábban is leszögezhettünk: hogy másképp ír, mint a bevezetőben említett neves és idősebb pályatársai. A kötött forma, a jambusok hibátlansága, a rímek és enjambement-ok nála – hogy úgy mondjam – ’komolyan vannak véve’. Úgy vélem, napjainkban ez meglehetős merészségnek számít.

Nemkülönben az erős összegzési vágy egy huszonnyolc éves költő részéről. (Hiszen még a krisztusi – József Attila-i harminckettőt sem érte meg!) Hangnemének kissé koravén enerváltsága szereppróbálgatás, akárcsak korábban Esti Kornél maszkjának felpróbálása volt. Mintha tükör előtt szemlélné magát: jól áll-e vajon? Igen, azt hiszem, jól áll neki.

Ki tudja, vajon tudatosan szándékolt-e a négy kosztolányis versében fel-feltűnő villamos/busz toposz? Mindenesetre az időben legkésőbbi Leszállási szándék leszállási szándéka (álló buszon!) bizony „megrázó leírást ad egy közönséges” buszútról: v. ö. Esti Kornél, Tizennyolcadik fejezet.

(Veress Zsuzsa írása)

Forrás: rovart.com

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://kalmangabor.blog.hu/api/trackback/id/tr792080470

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.