2010.07.21. 20:59 KálmánG

Čest práci - Litera netnapló 2010

Litera >>>
Kálmán Gábor, 2010.július 21.

A legelső dolgok nem hagytak nyugodni. Ma reggel arra ébredtem, hogy egy réges-régi csehszlovák szófordulat visszhangzik a fülemben. Čest práci. Gyerekkoromban állítólag egyszer az éjszaka kellős közepén felpattantam az ágyamból, haptákba vágtam magam és bekiabáltam a sötétbe ezt a két szócskát, majd aludtam tovább. Így köszöntünk a tanároknak az iskolában, legalábbis ’89-ig. Valami olyasmit jelent ez a köszönés, hogy tisztelet a munkának, avagy a munka nemesít, ilyesmi. Jó alaposan belénk verték ezt már a legelején, különösen nekem volt furcsa, aki szlovákul is alig beszéltem még ekkor. Elsőben, év elején még artikuláltan, minden betűjét roppantva használtuk, aztán később már hevenyészetten, foghegyről, valahogy úgy, hogy seszpráci.

Styevo Bajnok és Vlado Abafi nevéről máig hallgatok. Piszkosszőke szlovák hegyifiúk voltak, Styevo esztékákeretes szemüveggel, a bal szára leokoplaszttal rögzítve. Az apja hentes volt, ha jól emlékszem, és nem szerette, ha Styevo velem mutatkozott. Együtt jártam velük a szomszédos, lekoszlott faluba iskolába, mert nálunk óvoda volt csak, az is csoda volt, és azt is bezárták egy idő után a kis poros zsákfaluban. Jablonovcén bármelyik kapu mögött olyan alakok laktak, hogy regényt lehetne róluk írni. Egyetlen kiegyensúlyozott életre, egyetlen szürke személyiségre, egyetlen unalmas emberre sem emlékszem. Csak különcökre és félőrültekre.

Amikor egyszer megfeledkeztem magamról, és elszóltam magam, hogy Styevo, neked magyar neved van, tudod-e, akkor Styevo hallgatott egy darabig, némán piszkálta azt a darab nyomorult követ, amit kihalásztunk a patakból és ráfogtuk, hogy pattintott kő, egyenesen az ősemberektől, a pračlovekoktól, majd felállt, hogy neki mennie kell, hogy várja az apja. Nem is szólt hozzám akkor két napig.

A panelvárosba már alig jártam ekkor, csak néha-néha látogatóba. A legközelebbi szomszédaink Ivetáék voltak, meg a szülei a szomszédos házban, ujo Palo, meg a felesége. Iveta valamiféle szélütéstől szenvedett, kancsal volt és úgy tartotta a fejét, mint a kacsák, ha nézett valakire, rézsút, mintha csak a fél szemével látna. Arcizmainak sem tudott mindig parancsolni, el-elcsöppent a nyála néha. Ha anyámék elutaztak és náluk aludtam, sosem ettem egy falatot sem, mert Iveta úgy kapdosta el az utolsó pillanatban a nyálcsomókat a paprikás-vajas kenyér felett. A kenyeret meg a melleinek szorítva vágta, nem a vágódeszkán, ahogy mi. Amikor délután visszaértem az iskolából, és megkérdezték mi történt velem, bármit mondtam, csak annyit vágtak rá, hogy „oj”, minden csodálkozásuknak ezzel az egy szócskával adtak hangot.

Az apja, ujo Palo reggelente két deci pálinkával indított, napközben meg a saját borát itta literszám, a törtrózsaszín Novát, amiről mindenki azt beszélte, hogy megbolondítja az embert, megbolondítja még a férfiak farkát is, és csak ütődött gyerekeket tudnak összehozni. Ha ezt hallottam, mindig Ivetára gondoltam. De mások meg mondogatták, hogy a Nova a legjobb szőlő, elpusztíthatatlan, mindent kibír, a Nova maga az élet.

A szomszédságukban lakott a nyolcadikos Milan, aki felakasztotta magát, állítólag véletlenül. Azt beszélték, a macskákkal szórakozott a padláson, azokat akasztgatta fel, aztán talán viccből vetett hurkot a saját nyakára is. Emlékszem, másodikos voltam, amikor bemondták az iskolában, hogy az emlékének kell adóznunk egy perc néma csenddel.

Az járt a fejemben, hogy leszarom én a néma csendet, mert utáltam Milant. Ő volt az első ember az életemben, akit teljes szívemből utáltam. Megvolt rá az okom. A falu szélén lakott, és a teljesen véletlenszerűen közlekedő busztól, ami délutánonként áthozott minket, ő mellettem jött végig az utolsó házig. Milan értett hozzá, hogyan kell a nála kisebbeket kínozni.

Feroról, aki az életben nem állt szóba senkivel, és aki folyton a pálinkától mámorosan hortyogott a bakon, a pálinkafüggő, zömök, bojtos bokájú hegyi lovai meg hozták-vitték, és ha netán felriadt valami miatt, akkor jobb volt kerülni, mert fél kézzel úgy suhogtatott egy rönkhasogató baltát, minta fogpiszkáló lenne – szóval, róla nem is beszélek, mert hozzá itt egyszerűen nincs elég hely.

Volt még egy cigánypárocska is, akiket teljesen elbutított a Nova. Nyafogósoknak hívtuk őket, mert nem lehetett megérteni egyetlen szavukat sem, furcsa, artikulálatlan nyelven beszéltek, talán szlovákul, talán cigányul, talán valami rég kihalt, ősi nyelven, nem tudom, de az biztos, hogy mindenki csak bólogatott nekik illedelmesen, de senki nem értette egyetlen szavukat sem.

Végül odakullogtam Styevohoz röhögve, hogy öregem, csak nem vetted be, hiszen én csak ugrattalak. Nevetett velem együtt.

Jablonovce légüres terében úgy zajlott az élet, mintha tudomást sem venne a világról. Mintha a világ nem is létezne. Csendesen és visszahúzódón feküdt a hegyek tövében, mintha elrejtőzni akarna. Két templom és egy kocsma, ahogy illik, volt benne, de semmi más.

Volt Jabonovcében valami megfejthetetlen. Maga az élet. Jablonovcében minden megvolt hozzá. Kerek egész volt. Jablonovce olyan volt, mint a gömbcsillár annó a szülővárosom panelházában. Minden megvolt benne egy helyen. Az egész világmindenség. Ami működött. Rend volt, bibliai értelemben: a dolgok a helyükön voltak. Valaki odarakta őket, ez biztos, ki, miben hisz. Valami működésben tartotta mindezt. Volt benne valami nagyon egyértelmű.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://kalmangabor.blog.hu/api/trackback/id/tr622215513

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.