2010.07.24. 21:03 KálmánG

Szellőztetés - Litera netnapló 2010

Litera >>>
2010. július 24. - Kálmán Gábor

Nyolcharminckor, mint tíz éve minden munkanap, menetrend szerint csörögni kezd az ébresztőóra mellettem, kilenchúszig a fejemet sem tudom megmozdítani, csak újra és újra lenyomni az akaratosan kötelességtudó ébresztőt. Még van tíz percem, erre gondolok, majd arra, hogy még hét, meg még három, és így lassan felkelésig. Azt ígérték, szél lesz, meg hidegfront, nyomát sem látni. Mondtam már, hogy gyűlölöm a nyarat? Mint Brian a Rómaiakat: nagyon. Ezt a szakaszát legalábbis mindenképpen. Ez a szakasza egy összefüggő haláltusa.

Kihagytam egy napot. A péntek túl sűrű volt, nem megírható. Illetve megkaptam, hogy depresszívek a netnaplóim, de szerintem nem is azok, miközben írtam egy hatalmas szombréró volt a fejemen, ritmusra ráztam két rumba tököt és a háttérben szólt a bamboleo.

És az előző naplókat olvasgatva arra gondolok, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet rendszerezni. Meg lehet szokni, el lehet raktározni, el lehet felejteni. Lehet rajtuk jókat röhögni. De nem rendszerezhetők. Ott vannak veled lépten-nyomon, mint a hivatalos okiratok, nélkülük nem létezel, meghatároznak, valóssá tesznek, átmosnak. Ahogy egyszer már írtam egy naplómban még két éve: ott vannak veled a borban, alvásban, szerelemben. Nélkülük mozdulni sem tudsz. Ezek a dolgok tartanak életben. Nélkülük látszat életet élnél, esténként megelégednél az esti tévéműsorral, meg az alvással - és fenemód boldog lennél közben. Ahogy pedig egy éve írtam valahol: a boldogságot azért szeretjük, mert eltereli a figyelmünket a lényeges dolgokról.

Aztán egy kép kerül a kezembe. A képen előttem egy kócos hajú kamasz fiú áll. Az arca kisimult, parázslik a tekintete, előre néz, a kamera felett át a semmibe. Biztos a dolgokban. Biztos a világban. Magában is hisz. Pedig rengeteg dolog tartja rettegésben. Nem szeret gyerekkorán töprengeni, ha beszél róla, viccet űz belőle. Fél a lányoktól. Nem meri megfogni a kezüket. Talán már szerelmes egy szőkésbarna, kerekszemüveges lányba, akit megszólítani sem mer. Eleinte van benne valami mosolyognivaló idealizmus, amit aztán folyamatosan levedlik. Ahogy az akcentusát is próbálja eltüntetni. A ajtó helyett, az ajtó-t mondani. Párki helyett virslit, tyepláki helyett melegítőnadrágot.

El van veszve, de ettől izgatott. A maga ura, még akkor is, ha a tanárok minden lépését figyelik. Reggel keltik, figyelik a reggeli áhítat alatt, nagyszünetben, ebédidő alatt, szilenciumra küldik minden délután, vacsora szünetben is figyelik, kapuzáráskor számba veszik, jegyzőkönyvezik, kilenc tizenötkor lekapcsoltatják vele a villanyt.

Rövidesen felköhögi a magzatvizet. Rövidesen meg fogja inni az első sörét. Barna Szalont. Kordzakót fog hordani. Rágyújt majd a piszkos kávézók egyikében. Először, csak ha a wurlitzer egy bizonyos számot játszik. Később rendszeresen is. Elkezdi otthon érezni magát a világban. Elfelejteni egy országot és belakni egy másikat. Mérhetetlen szabadságot érezni: otthonosságot.

Ragaszkodik egy egyszerű íróasztalhoz, egy emeletes ágy alsó fekhelyéhez, egy régi épület csigalépcsőjéhez. A csigalépcső sötétjéhez takarodó után, a szobákból kiszűrődő tompa zajokhoz, szuszogáshoz, az emberek közellétéhez. A vízmelegítő bojler zümmögéséhez a folyosón. A titkon megszerzett félreeső padlástéri szoba kulcsához, ahova éjszaka dohányozni jár. Keveset alszik, szinte alig. Nyitott szemmel figyeli az élet éjszakai háttérzaját.

Reggelente felnőttesen, teátrálisan hagyja el a kollégiumot, mintha az övé lenne, komolynak, felnőttnek, késznek érzi magát. Egyszerre elkezdi hinni, hogy már minden tudhatót tud. Megszerzi a kollégium kapukulcsát és éjszaka kiszökik, pedig nincs hova kiszökni, nincs is mit csinálni, csak kíváncsi rá, megmeri-e tenni. Nemsokára először érint női mellett, vagyis először valójában csak egy ráfeszülő melltartót. Kicsempészi a kollégiumi könyvtár lezárt szekrényéből a Szép asszonyok egy gazdag házban-t. Elfelejti az országot ahonnan érkezett és elkezdi Magyarországon otthon érezni magát. Közben újra szerelmes lesz, valakibe, akit később el is vesz feleségül.

Szülőországa elkezdi nyomasztani. Nem akar többé visszamenni, nem akar többé látni szögletes városokat. Ezt az ívelt, barokk várost akarja, ezeket a százéves kollégiumi falakat, a fekete-fehér tablóképek hallgatását, ahonnan úgy néznek vissza a tekintetek, mint a Holt költők társaságában a fiúk, akik „már rég alulról szagolják az ibolyát”.

Amikor pedig a ballagáskor a táblára írt Hamvas Béla-idézetet látja, miszerint eredj és élj, mert a világ a tiéd, akkor saját magát is meglepő kristálytiszta pontossággal tudja, hogy ez egyszerűen nem igaz.

És csak mert befejezésnek ez túl teátrális lenne, estére mégis feltámad a szél. Elernyeszt, hűsít, megnyugtat, szellőztet. Ki van ez találva, na.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://kalmangabor.blog.hu/api/trackback/id/tr42215521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.