2010.08.10. 23:23 KálmánG

Fejünk felett

 

Élet és irodalom >>>

Fejünk felett
Élet és irodalom
LI. évfolyam 34. szám, 2007. augusztus 24.

A pontos rendszerek már ébredeztek.
A szél utcánkon átfutott.
Körbezárt, konzervnyi, szűk tereknek
súgta: mára ez jutott.
 
Felgyorsult a város érverése.
A bolt előtt egy gépkocsit
rozsdás lámpapózna tompa fénye
alatt pakoltak ki. Kicsit

reccsent a présfa-konyhaszekrény.
Calvados színű. Fizetve.
Elpihent egy cégindexnyi terv-tény
az asztalon. Hogy már sietne,

a sofőr kint káromkodott. Az ég
tintája lassan felhígult,
és rozsdabarna lett, majd lomhakék.
Saját színjátékába hullt.

Feltámadt egy összegző hangulat.
Ébredeztem. Egy tiszta ing
várt. Nehéz átfogni oly sokat,
hogy már szinte tétje sincs.

Jó, legyen - gondoltam és felültem.
Koromba ez még belefér.
Bár négy óra alvás volt mögöttem,
négy - átgondolnom mennyit ér

mindez - még felkelésig megmaradt.
Kerregve váltott egy sofőr,
kongott a nyirkos háztetők alatt
a hang. Lobbant, billent az őr-

láng a gázkazán kis ablakában,
mint ellobbannak tegnapok,
országhatár-keretbe zártan
erkélyajtó-üveglapok

ropogtak. Hajtották hazámat,
működtek pontos rendszerek,
mindegyik lemérte azt magának
hogy én nekik mit érhetek,

minden információt begyűjtve
a legszebb alkotóelem
lettem én. Hazám bájtokba gyűrve
elvitt magával. Mindenem

megvan - gondoltam. Így szűkölködöm.
Megtartom már, amit lehet.
Osztályozva minden. Külön-külön.
Fejem felett az ég lebeg.

Felosztva köztünk már a kétkedés,
a válaszért senki nem felel:
elmondaná, de úgyse tudja, és
ha tudja, úgyse mondja el.

Mert dobálnak, mint a rongybabákat,
és gombszemekben tört egek
tükröződnek vissza - mennyi bánat
tesz egy sötétlő gombszemet!

Arccal földnek, kifordult karokkal
elfekszünk. Néma rongybabák.
Elnéztem a sűrű ködgomollyal
lassacskán tűnő éjszakát.

A falon egy ferde képkeret.
Csak ennyit engedett a záridő,
izmok kába készenléte lett
a csontokban forrón izzó velő:

kertkocsmákban pálinkázva ketten
vártuk, lehullt az éjszaka.
Másfél doboz dohánytól rekedten
nyugtáztuk, nem jutunk haza.

Pirkadat tájt a hűvös pesti utcák
rossz nőkként maradtak velünk,
a város érpályáin mennyi holtág,
fent holdfény tompa fénye csüng.

Járdára ülve néztük, hogy szitál
hazánk haján a szőke fény,
fázó nyakán szélverte, hosszú sál,
párnavásznak ránca két szemén,

és elmúlt ez is. Ha múlni kell,
rajtunk kívül ne lássa más,
emlékeink józanság oldja fel:
kihunyt a közvilágítás.

Hazafelé két évszak ütközött.
Lehullt egy barna gesztenye,
mely ott ragadt a zöld rügyek között
és eszmélt: le kéne esnie,

és koppant a járdakő alattam.
Nem hajtott semmi késztetés.
Huszonhat felé lassan haladtam,
nem fájt, hogy másnak ez kevés.

Lett megint tavasz. Huszonhatodszor.
Meg kéne ezt is unni már.
Holtan hull a hó, akár a csontpor,
megunt játék, rossz rím a nyár,

és nincs tanulság. Ez is csak egy rend,
ringó keringő, négynegyed.
Felettem égbolt lomha kékje leng,
és fazékfedőként megremeg.

Lobbantak még lent az utcalámpák,
kihunytak. Lassan hat óra.
Fordult, feltápászkodott az ország.
Semmi nem válhat valóra.

Pasztellszínekre rezzenő, komor
gyárvárosok felett haladt,
lett lobbanó gázláng az ég, mikor
házkockákon meg-megállt a nap.

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://kalmangabor.blog.hu/api/trackback/id/tr622215874

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.