Litera >>>

2011. július 18. - Kálmán Gábor

Idén megkezdődött egy újabb évtized Budapesten. Egy-két hét eltéréssel tíz éve lakom itt. Ennek kezdeti része, majdnem egy év, úgy zajlott, hogy aludni hazajártam az akkori magyarországi lakóhelyemre Komáromba. Akkor még szlovák állampolgárként kollégium nem járt, így egyetem, társasági élet és egyéb tennivalók után hazavonatoztam az éjszakában, csak hogy másnap hajnalban visszavonatozzak. Bicske, Tatabánya, Tata, Komárom és fordítva. Jóformán vonatokon éltem. Köszöntem a fickónak aki rendszerint velünk utazott a menetrendszerinti járaton, rituálisan megbontotta a sörét munka után, és mélyen, minden slukkot élvezve szívta a piros symphoniát, más néven lantos marbit.

A nyolcas órákhoz nem is volt rendes vonat, fél hétkor már az egyetemen szórtam a tízforintosokat a gusztustalan löttyöt kitöltő kávéautomatákba, és beszélgettem az akkor még Pesti Barnabás utcai épület folyosóit sikáló takarító nénikkel, akik közül soha egyiknek sem tudtam olyan korai időpontot mondani az ébredésemről, hogy ne kontráztak volna rá egy fél órát. „Ó ifiúr, én akkor mán a zuccán vagyok”. Erre a korai kollokviumra mindig bejártam, szégyen, nem szégyen, egy lány miatt, mert bár házas ekkoriban még nem, de hősszerelmes a későbbi feleségembe már voltam: és bár soha a kisujjam nem mozdítottam e másik ügy (már ha „ügy” volt ez egyáltalán) érdekében, ezen a korai rómaiirodalom-órán valahogy mindig sikerült megjelennem. Így, elváltan, azt hiszem, ez az önmegtartóztatás nem érte meg.

Félévekor szóltak, hogy a határon túliaknak elkülönített szakkollégiumban felszabadult egy hely. A város egy félreeső szakaszán gyárudvarok, koromtól, gépolajtól feketedett gyárfalak vákuumos magánya mellett lehetett megközelíteni a szocreál kockaépületet. A kockaépületekkel nincs jó viszonyom, egy korábbi netnaplómban írtam a legelső dolgok kapcsán, hogy a szülővárosomban minden csupa szöglet volt. Nem emlékszem egyetlen nyomorult ívre, hajlatra sem abból a városból. Szögletesek voltak a házak, az autók, ablakok, kilincsek, a buszok, a köztéri szobrok és a játszóterek mászókái. A szakkollégium is ilyen volt, linóleumszagú és szögletes, torkot szorítóan neonfényű: üres és hiányos, mint a szegény családok kölykeinek lutri albuma a kilencvenes évek legelején annó Szlovákiában. Gyakorlott kollégiumlakó voltam, mégis más volt most valahogy. A pápai internátus barokk épülete után, nekem ez egy Tarkovszkij-film díszletéül is szolgálhatott volna.

Aztán fél évvel később Budára kerültem, a János-hegy tövébe, és megkezdődött a fent említett nettón mért tíz év, amikor is jóformán tősgyökeres budai lettem: megismertek a buszsofőrök, kinyitott nekem zárás után a kisbolt, kaptam ajándékhamburgert a helyi McDonaldsból, és elhozhattam a kedvenc kiskocsmámból a korsót, ha nem volt időm a budai viszonylatban szigorúan vett zárási idő előtt meginni.

Erről a tíz évről, most talán ennyi elég is.

Most, egy valószerűtlenül hosszúra nyúlt válással és egy költözéssel később a Dob utcában lakom, bár nemsokára indulok vissza Budára, hálistennek, mert Pesten szédülök. A költözéskor az erre szakosodott cég telefonos operátora hümmögve jegyezte fel a kondíciókat, felvette a budai indulási címet és a várható anyagmennyiséget, majd amikor meghallotta az érkezési címet, hallgatott egy pillanatra és hozzátette, hogy „elég éles minőségi változás lesz ez, nemde Kálmán úr?” Udvariasan megjegyeztem, hogy igen, valóban az. Az biztos, hogy visszafelé is őket hívom majd.

A Dob utcát nehéz volt megszokni. A város és az ország valós arcát, csatorna- és betonszagot, rosszul öltözött pénzkéregetőket: a megfenekletteket, akik csak kinyújtott kézzel állnak üveges tekintettel, és a trükkösöket is, akik folyton két percet kérnek az életedből, mire kibökik, hogy pénz kéne. A házfalak állandó jelenlétét, hogy nem látni semerre, csak a tűzfalakig, szomszéd homlokzatokig. Lichthófokban keringő párbeszédfoszlányokat, működésképtelen konvektorokat. Az alsóbb emeletekről felhangzó tompa nyögéseket, amiket eleinte kéjes sikolyoknak hallottam, aztán kiderült, hogy egy beteg, évek óta lakásába zárkózott öregasszony fájdalmas jajgatása. A magasban imbolygó korlátokat a függőfolyosók szélén, a szomszéd épület léghűtő ventilátorának zümmögését, és a hátsó szobák belső udvarra nyíló ablakain betóduló fülszaggató csendet.

A csendről azt hinnénk, hogy vidéki jelenség. Hogy kis völgyekben megbúvó apró falvak sajátja. Pedig nem. Ilyen néma, ilyen élettelen csend, csak a városokban tud lenni. Baljós, szorongató hallgatás.

Mára ennyi, a többit rakja össze más.