2011.11.07. 00:18 KálmánG

Nova - részlet

Kálmán Gábor: Nova, Kalligram kiadó, 2011 - részlet


A vacak utakon zötykölődött a busz, rázkódott Urban ölében a műbőr táska, benne pauszpapírokon épületrajzok és a hozzátartozó villanyvezetékek kusza vonalai. Urban bele sem mert gondolni, miféle házak ezek. Fájdalmasan szögletes épületeket húztak fel az elmúlt években, lapos tetővel, kockaablakokkal. Mindegyikre ugyanolyan ajtó és kilincs került, szigorúan dísztelen fajta, tele derékszögekkel. A ČSAD buszai is különlegesen hangulatromboló járművek voltak. Szögletes formájuk, kopottas, kékesfehér színeik már korán reggel görcsbe rántották Urban gyomrát, ahogy szisszenve felnyíltak az ajtószárnyak a buszsofőr mellett, ahogy kerregve, nyögve váltottak egyesből kettesbe minden egyes áldott reggel pontosan ugyanúgy. Modern buszoknak számítottak mégis, ezekkel cserélték le az addig használatos Ikarus buszokat.
Számolgatta a pénzét Urban, tíz korona volt nála. Sörre, felesre elég lesz még az útba eső talponállóban, mielőtt hazamenne a buszállomásról. Ha meg nem, akkor majd Vlado fizet, mert úgyis tartozik neki pár meghívással. Tíz korona, mindig pontosan ennyit hagyott otthon bevásárlásra, amíg Ivetáék vissza nem mentek Jasná Horkára. Ez pontosan egy liter zacskós tejre, egy kiló kenyérre, egy vajra, meg valami édességre elég. A tej egy kilencven, a fél kilós vaj négy korona, a kenyér kilója három. A lakbér már ki lett fizetve erre a hónapra, a,háromszáz korona bérleti díj, nagy baj már nem lehet. Zakója bal zsebéből előkotort egy spartás dobozt, kipöckölt belőle egy szálat és rágyújtott a száraz, büdös dohányra. A sofőr nem szólt, a földön amúgy is szanaszét elnyomott csikkek hevertek, a műbőr ülések hátoldalán égésnyomok mindenütt. Urban remekül elvolt esténként. Itta a csapolt sört egy ötvenért, hozzá erős borovičkát, kettőhúszért fél decit. Ivott, amíg volt nála pénz, hogy jól aludjon, hogy tompán fekhessen majd le, ne is gondoljon a holnapi napra reggelig.
Másra úgy sem kell figyelni, csak hogy elteljen a következő nap is, hogy leteljen megint egy hét, egy hónap, egy év, peregjenek csak szépen a napok, és legyen esténként tíz-húsz korona borovičkára, meg csapolt világosra, aztán majd csak lesz valami. A kiskocsma pont útba esett a Holubičia felé, ahol a kiutalt földszinti lakás volt a panelcsoport egyik tömbjében, ötvenkét négyzetméter az egész egy kicsinyke nappalival, ahova éppen csak be lehetett tuszkolni a kopott barna színű kanapét, meg a fekete-fehér tévét. Az előszobában évek óta ott volt a falon egy tájkép-tapéta fákkal, meg a lemenő nappal, amit még az előző lakó hagyott ott. Le kellene már azt is venni egyszer, mert csak arra jó, hogy idegesítse az embert. Minek ezt takarni, tagadni, az ember mégiscsak a világ egyik elveszett zugának félreeső poros kisvárosában rohad ötven négyzetméteren két gyerekkel, feleséggel, ezen a tájkép az előszobában nem változtat, ismételgette magában sokszor Urban.
– Hazamegyek és a két kezemmel tépem le azt a kurva tájképet – gondolta, és magába döntött még egy feles borovičkát, elnézett Vlado válla felett, aki vadul magyarázott neki valamit, valami egészen érdektelen dologról. Persze úgy tett, mintha figyelne. Urban, ha kellett, kedves volt, ha kellett, figyelt, ha kellett, megtette, amire kérték.
– Érted, hát nem beszarás! – üvöltött Vlado túlharsogva a fekete-fehér tévé zaját, amiben egy slágerénekes dalolt a háttérben.
– Szörnyű – válaszolt Urban megértően és próbált legalább kulcsszavakat visszakeresni abból, amit Vlado mondott, hogy hátha kiderül, miről beszélgetnek. Vlado meg csak beszélt és beszélt, mint minden este az elmúlt években.
Amikor az ócska ivó éjfélkor bezárt, Urbanban már tombolt a düh, görcsölt a gyomra a haragtól. Minden erejét össze kellett szedni, hogy fel ne rúgja a fatáblát a bejárat előtt, amire kiírták, hogy pivo egyötven, strik egytíz, pálenka kettőhúsz. Elindult a Holubičia felé a néptelen utcákon a kockaépületek között, amelyeket kapkodva húztak fel és hatalmas csinnadrattával adtak át az elmúlt években. Büszke tekintetű, boldog családapák és családanyák települtek be az összkomfortos házakba, így tett Urban is, hogy az elnéptelenedő környékbeli falvakból beköltözhessen a technika és kényelem csúcsteljesítményének számító panelkockákba, hogy tájképekkel tapétázza ki az előszobát és a szűk vécé ajtaját belülről, hogy idilli facsoportokat vagy ugráló őzgidákat nézzen, miközben törli a seggét. Aki tehette, trópusi tájképet rakott ki, hatalmas pálmafákkal, égszínkék tengerrel, lehulló kókuszokkal, de az ilyesmihez nemcsak szerencsésnek, hanem bátornak is kellett lenni, mert egy valamirevaló trópusi tájképet nem lehet csak úgy úton-útfélen találni. Elvágyódni meg egyet jelentett a békétlenséggel a kisvárosi környezetben. Kinek kell az, hogy a szomszéd arról csámcsogjon, hogy a kettes lakásban lakónak nem elég a hazai tájkép, hanem egyenesen a Bahamák, mindjárt a trópusok, vagy a sivatag, miféle ember az ilyen, aki nem örül a hazájának. Szóval a legtöbben csak egyszerű tájképeket tartottak a budi ajtajának belső részén, vagy az előszobafalon. Olyanokat, amelyekkel a középületeket is próbálták díszíteni, bár mindenki tudta, hogy felesleges. Inkább rontott a helyzeten, amikor a szürkés, omladozó házfalakra kirakták a fakó, naplementés képeket. Szögletes kilincsű szögletes ajtókon, szögletes keretben ingerelték az arra járókat.
Urban sokat gondolt a szögletekre, hogy ki gyűlöli az ívelt vonalakat ennyire. Az építkezések egyetlen sajátossága a szögletesség volt, mértani precizitással és odafigyeléssel szűrtek ki minden egyes hajlítást, ívelő sarkot, boltíves ablakkereteket. Szöglet szöglet hátán. Talán odafent gyűlöli valaki ennyire az íveket. Talán az államfő feleségét dugták meg valami kurva boltíves kapualj alatt, gondolta sokszor magában. Mondogatta is röhögve a talponállóban a többieknek, de csak vonogatták a vállukat, hogy nekik aztán mindegy, szarnak ők magasról az ívekre meg a szögletekre is, az államfőről már nem is beszélve, inkább igyanak még egy pálinkát, és Urban hajlott is rá.
Ivott, ha rossz volt a napja, és ivott, ha jó volt, ivott, ha unatkozott, vagy ha túl sok volt a tennivaló, de ha sok volt a tennivaló, és nem sikerült semmi, akkor is ugyanúgy, mint amikor sok volt a tennivaló, és minden sikerült. Persze az igazság csupán annyi volt, tudta jól, hogy az ívekkel csak a gond van, bajlódni, foglalkozni kell velük, szögletesre vágni egy darab présfát nem nagy kunszt, be kell csak rakni valami gép alá, ami óránként ezret letermel, egy műszakban nyolcezret, egy évben legalább kettőmillió-kilencszázhúszezret, és lehet szórni szét az ország összes középületének, jut belőle mindenhova. Ugyanígy a szögletes kilincsből. A szögleteket lehetett kezelni, az ívek fölösleges luxusnak számítottak. Így aztán az emberek ücsörögtek a panelkockák lakásnégyzeteinek legkisebb kockahelységében, nézték a szögletes ajtókra ragasztott őzgidás tájképeket, a tehetősebbje bedobott egy fenyőfa alakú, orrfacsaróan szintetikus szagú illatosítót is, hogy nyomja el a szagot, persze nem nyomta el, csak társult mellé, vagyis a tájkép mellé dukált a fenyőillatú szarszag is. [...]
 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://kalmangabor.blog.hu/api/trackback/id/tr483364857

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.