Havi tárca a Szifonline-on.>>>

A világ legvidámabb embere >>>

Amikor már mindenemet rázta a hideg és egyre lassabban mozogtam, minden lépésért komoly erőfeszítéseket kellett tennem, mintha a szöveteimet átjáró folyadékot, a sejtek közti vizet már szépen lefagyasztotta volna az éjszaka. Bevonszoltam magam egy gyorsétterembe – akkor már a központban jártam, ahol volt forgalom az utakon és működtek még a boltok. Szerencsére az épületek alaposan fel vannak fűtve, hamar átmelegszik az ember. Útbaigazítást kértem, majd mikor tovább indultam, rám szóltak, hogy ne legyek bolond és taxit hívtak nekem. Hajnalban értem a hostelbe. Kéken villogott a konyhai neon, üres volt a társalgószoba.

„Fölnéz figyel a képzelet,
káprázik, Istenre lát.
Féltében ő gondol ilyet,
rettegő, rossz éjszakát.
A magány szívig ér; pedig
szerelem ideje van.
Aki él, ölelkezik, -
Itt csak én gyötröm magam.”

(Ratkó József)

Jó hat óra repülés után érkeztem meg Kazahsztánba. A Nurszultan Nazarbayev reptéren, amit az 1990 óta regnáló elnökükről neveztek el, gyér volt a forgalom. Késő este volt. Hullafáradt voltam, kapkodtam a fejem, a cirill betűk, a reptéri neonfények, a ropogó orosz hangfoszlányok kereszttüzében még szédülve az utazástól, amit félálomban töltöttem. Csak valahol Ázsia fölött repülve tértem magamhoz tíz-húsz percekre, néztem a horizont alá bukó napot, a városok fényfoltjait a rázkódó gép alatti mélyben. December közepén jártunk, üvöltöttek a karácsonyi dalok mindenhonnan, minden létező csatornán, tévén, rádión, magnón, reptéri hangosbemondókból. Miért Kazahsztán?

A legfőbb célom Kazahsztán esetében a távolságon túl, az egyedüllét végsőkig feszítése volt.

Még az épület csarnokában voltam, fogalmam sem volt, hogyan tovább, lassan éjjel tizenegy órába fordult az idő, nem tudtam, jár-e busz, nem tudtam, hogy fogok bejutni a városba.

Csak annyit tudtam, hogy senki nincs az ötezer kilométeres körzetemben, akit ismernék és ez, valamiért, megnyugtatott.

Persze a szokásos reptéri taxis csapat ott állt a kijáratnál, azonnal leszólított az egyikük, és bár ez a műfaj a világ minden pontján kultúrától, fejlettségtől, vallástól, állami berendezkedéstől függetlenül a lehúzásról szól, jeleztem, fáradtan bólogatva, hogy igen, taxit keresek. Ketten jöttek velem azonnal, amit először nem is értettem. Végig ketten kísértek, és bár végtelenül barátságosak és szolgálatkészek voltak (rokon népnek, nomádoknak is tekintenek minket), valószínűleg azért voltak ketten, hogy biztosítottak legyenek az erőviszonyok egy fizetési nézeteltérés során.

Amikor kiléptünk a reptérről, mellbe vágott a hideg. Napközben -18, éjszaka -30, de a helyiek azt mondták, ez még egész szerethető, majd a január lesz a durva, bár hozzátették, hogy januárban is csak ritkán van hidegebb -50 foknál. Pillanatok alatt csontvelőig átjárt, lehűtött a rettenetes, pokoli idő. Én imádom a hideget. Az idegrendszerem azonnal ellazult, a sejtjeim feltöltődtek a friss levegővel, úgy hatott rám az időjárás, mint egy bögre kávé, aminek a felhajtása után még egy hatalmas pofánvágást is kapsz.

A két kazah mögött ücsörögve néztem a város fényeit, színes, villogó, távol-keletet idéző felhőkarcolók és kertvárosi házsorok meg gyárak keveredtek a látképben, több centi vastag, csontfehéren csillogó jégbordák fedték az utakat kivétel nélkül mindenhol, talán még a legforgalmasabbakat is, de a félreesőbbeket egyáltalán nem takarították, a járdákról, parkolókról, közterekről nem is beszélve, az egész város kisterpeszben egyensúlyozva, óvatosan közlekedett az életveszélyes járdákon. Az utcák sarkain néhol több ember magas halmokban álltak a hóhegyek, vagyis úgy tűnt, egy darabig pakolgatták a tavaszig-nyárig el nem olvadó havat, aztán megunták.

A két kucsmás kazahhal egy mobilfordító segítségével beszéltünk, én belebeszéltem a hátraadott telefonba angolul (naná, hogy nem magyarul) és a telefon elkezdte szépen cirill betűkkel kiírni az orosz fordítást, így érkeztem meg az éjszaka kellős közepén a hostelhez, Asztana egy kertvárosi részében, ami mégis csak tíz perc sétányira volt a központtól. Még alkudtam is, nem is tudom, hogy volt merszem, nem volt bennem semmi félelemérzet.

Először nem sikerült bejutnom az épületbe, tíz percig ácsorogtam a kapu előtt, kopogtattam, csöngettem, nem láttam recepcióst az üvegajtón keresztül. A tíz-húsz perc a mínusz harminc fokban azt, aki csak most csöppent bele és nincs is különösebben melegen felöltözve, már komolyan megviseli, engem viszont az utazás és a megérkezés adrenalinja hajtott, nem aggódtam. Itthon, a mai napon, a mínusz párhány fokban még melegebben is felöltözve, jobban éreztem a hideget, mint a csontot érő, dermesztő kazah éjszakában.

Becsekkolás után azonnal ledobtam a holmimat a szobába, magamhoz vettem az összes tengémet –– ez a helyi fizetőeszköz, értéke nagyjából mint a forinté – és nekiindultam a városnak. Hideg ide vagy oda. A hostel előtt ekkor éppen hárman dohányoztak, európaival alig találkoztam az itt töltött idő alatt, a szállást jellemzően videkről, az alföldről érkezett (hatalmas ország) kazahok (talán tatárok, egyéb nemzetiségek) lakták, illetve a szomszédos országokból érkezők. Sokat beszélgettem például egy tádzsik lánnyal, aki valamilyen munkaügyben járt ott.

A dohányzó csapat döbbent, furcsálló tekintettel nézte végig, ahogy távozom. A helyiek nem nagyon értik az utcán járkálást, bolyongást, a lehető legkevesebb időt töltik szabadtéren. Az utcai beszélgetés, cigizgetés műfaja is leginkább úgy néz ki, hogy ketten ülnek egy járó motorú autóban, résnyire nyitva hagyott ablaknál. A boltok, kávézók előterei szép nagy körben beépítve, fűtve, odabent minden a melegségről, kényelemről szól. Dús, díszített párnák, távol-keleti motívumok, kárpitok, vastag függönyök és szőnyegek a kávézókban.

Úgy egy órát bolyonghattam odakint a ködös, szmogos, szúróan-áthatóan szénszagú éjszakában, a jégbordás, hóhegyekkel megszórt utakon.

Üresek voltak, kihaltak.

Bezárkózott, befelé élő városrészen mentem át, még a kávézók is a házak gyomrában, vastag falak, nehéz függönyök, hatalmas zárt előterek mögött működtek. A kis utcákban kóbor macskák és kutyaszerű (talán kojot) állatok szegődtek a nyomomba, hosszan néztek az autókban, járó motorok mellett beszélgetők és követték a szemükkel a magányos, bolond európait.

Fogalmam sincs, így visszagondolva, miért nem volt bennem semmi félelemérzet.

Amikor már mindenemet rázta a hideg és egyre lassabban mozogtam, minden lépésért komoly erőfeszítéseket kellett tennem, mintha a szöveteimet átjáró folyadékot, a sejtek közti vizet már szépen lefagyasztotta volna az éjszaka. Bevonszoltam magam egy gyorsétterembe – akkor már a központban jártam, ahol volt forgalom az utakon és működtek még a boltok. Szerencsére az épületek alaposan fel vannak fűtve, hamar átmelegszik az ember. Útbaigazítást kértem, majd mikor tovább indultam, rám szóltak, hogy ne legyek bolond és taxit hívtak nekem.

Hajnalban értem a hostelbe.  Kéken villogott a konyhai neon, üres volt a társalgószoba.

Ruhástul dőltem hanyatt az ágyba. Az ablakon át a lámpafényeken átszűrve lehetett látni a szikrázó világosságban sárgás-krémes, szifonhabszerű szénfüstöt eregető kertvárosi kéményeket, a távolban pedig a neonfényes felhőkarcolók villogását. Fölöttük tintakék, nehéz éjszakai égbolt, a szmogtól csillagtalan. Úgy borult a városra, mint egy súlyos fazékfedő. Az utcai lámpákat visszaverte a vakítófehér jégbordatakaró az utakról, és a csukott ablakon át is beszivárgott a szénszag.

Valahol a hostel messzi szobáinak egyikében szeretkeztek, halkan, alig hallhatóan szűrődtek át a hangok a vékony falakon. Nem bírtam elaludni, sokáig feküdtem mozdulatlanul, próbáltam felfogni, hogy tényleg itt vagyok, Ázsia szívében, Kazahsztánban. Hajnalban elszenderedtem, kicsit később arra ébredtem, hogy a szomszéd szobában oroszul, elnyújtottan altatót énekel egy anya a gügyögő gyerekének.

Odakint pedig már kékülni kezdett az ég.

Az egyedüllétbe kis fényt engedett a városra sötét fazékfedőként boruló ég, amit mintha megemeltek volna kicsit a távolban.