Szmerka Dániel írása Janega Kornélról

Talán már azelőtt gondolkodóba ejti az olvasót Kálmán Gábor legújabb regénye, a Janega Kornél szép élete, hogy kinyitná a könyvet. A cím azonnal előhívhatja azt a zsigerileg kódolt közép-európai reflexünket, mely szerint, ha a folyamatosan megélt életet olyan esszenciálisan esztétikai – és az élettel való kapcsolatában leginkább pozitív tartalmú – fogalommal társítják, mint a szép, akkor az bizonyára csak a közép-európai írónak a széphez és az élethez való ironikus viszonyulását tükrözheti. Az illető mást mond, mint amit gondol. Talán épp az ellenkezőjét. Mert a szép élet örök homályban hagy minket; jelentése legalább annyira nehezen körülhatárolható, mint amennyire könnyen. Következésképp a közép-európai író közép-európai olvasójával űzött játéka is kétirányú, az olvasóban ugyanis, talán lassabban ébredne fel a gyanakvás, ha pontosabb fogalma lenne arról, mit is jelenthet a szép élet. Esetleg, ha Janega Kornél élete nem szép lenne, hanem csodálatos, varázslatos, felhőtlen – mindez, persze más következményekkel járna Janega Kornél életére és az olvasóra nézve. Egy biztos, a gyanakvás nem alaptalan, Janega Kornél élete ugyanis semmiképp sem nevezhető szépnek – jelentsen bármit is –, de csodálatosnak, varázslatosnak, felhőtlennek sem.

A regény egyes szám első személyű elbeszélőjeként, és saját történetének önreflexív elbeszélésén keresztül ugyanis nemcsak azokat a traumatikusként értelmezhető élményeket, eseményeket tárja fel, melyeket gyermekkorában és felnőttként megélt, hanem azokat is, melyek csak részben köthetők időben és térben jól körülhatárolt, pontszerű történésekhez, így örökös jelenvalóságukban az elbeszélő én lelki, mentális és fizikai állapotát alapvetően meghatározzák. Janega Kornél Vízivárosban, felvidéki szülővárosával ellentétben a számára talán egyetlen biztonságot jelentő környezetben éli magányos életét. Negyven körül jár, túl van már egy váláson és egy meghatározó kapcsolat végét jelentő szakításon. Közeli barátai nincsenek – magánya olykor súlyos felismerésekben artikulálódik: „arra gondoltam, ha nagy a baj, hetek telhetnek el, mire valaki végre rám töri az ajtót", írja tíz évvel korábbi pánikrohamszerű rosszullétéről.

A magányérzet azonban egy még mélyebben, a gyermekkorban, feldolgozatlanságában pedig folyamatosan felszínre kerülő traumában gyökerezik, mely elsősorban az apa személyéhez köthető. „Leginkább rossz emlékeim voltak apámról. Az örökös elégedetlenségéről. Tipikus bőr aktatáskával járt dolgozni, és jellegzetes szocreál kisivókban itta le magát munka után, hogy aztán részegen randalírozzon az utcákon. Az valahogy egészen biztos emlékem, hogy gyűlölte az életét." Kornél ötéves, amikor kilép az életéből, eltűnik – olykor találkoznak még a gyermekkor szürke, nyomasztó városában, amit Kornél tizennégy évesen végleg elhagy, hogy egy dunántúli internátusba költözzön, később pedig onnan Budára –, tizenöt év után halottnak nyilvánítják, harminc év múlva váratlanul ismét felbukkan, hogy nem sokkal később végleg lezáruljon a története.

Nemcsak a veszteségről, az apa hiány-élményéről, illetve az emlékekben megtestesülő szeretet nélküli, erőszakos apakép gerjesztette feszültségről van tehát szó, hanem a lezárhatatlanság folytonos élményéről is, mely egyrészt az elbeszélő én hétköznapjaiban önkéntelen és önmaga ellen irányuló kegyetlen gesztusokban nyilvánul meg: „Belenéztem a fürdőszobai tükörbe, és apám nézett vissza rám." „Rémálmaim voltak. Apám kísértett minden éjszaka. Azt álmodtam, hogy megdugja Dítát" (egykori barátnőjét, 30. o.), másrészt a tudatos leszámolás gesztusaként az írás során – abban a novellájában, melyben megöli apját.

Mert Janega Kornél ír, erről azonban a fenti példát leszámítva szűkszavúan nyilatkozik. Saját bevallása szerint gyűlöli a terápiás írást: „Ha jobban leszel tőle, akkor valamit baromi szarul csinálsz" – mondja egy negyvenes hobbiírónőnek. Ez a tartózkodás elbeszélői stratégiáira is érvényes: bár figyelme pontos, nyelve precíz és kifejező, önreflexív vizsgálatai során sosem pszichologizál, nem bocsátkozik lélektani analízisbe, vagyis sosem merészkedik annyira ingoványos talajra, mely a teljes alámerülés veszélyével fenyegetné. Talán azért, mert minden traumatikus élménye, félelme, szorongása ellenére igyekszik tudatosan élni az életét, vagy legalábbis mindig a felszínen maradni, ennek érdekében pedig sosem engedheti ki kezéből a gyeplőt – még akkor sem, ha az néha magától kicsúszik, vagy más kiránthatja onnan.

Szüntelenül mozgásban tartja magát, így éli túl a válását, a Dítával való szakítást, a lakása előtt rátörő rohamot vagy éppen a koperi nyaralását pokollá tevő napszúrást. Így költözik el otthonról a dunántúli internátusba, majd Budára, később Pestre és újra Budára. De mintha mindez pusztán tünetegyüttese lenne egy folyamatos tehetetlenségi krízisállapotnak, melyet ő maga is megfogalmaz: „Azon gondolkodtam, milyen eredménytelenül telt el ez a majdnem negyven év. Hogy nem is haladtam benne semerre. Inkább csak várakozással telt, a legrosszabb dolgokra való felkészüléssel."

A folyamatos mozgásban levés és a semerre sem haladás közt feszülő látszólagos ellentétet azonban egy olyan, a fenti elbeszélői stratégiának megfelelő jelenség oldja fel, amely az apa alakján keresztül magának az elbeszélésnek a tárgyaként is tematizálódik, ez pedig a hiány. De nemcsak az ő hiányáról van szó, életének legfontosabb szereplői (Emma, a volt feleség, Díta, az egykori barátnő vagy akár anyja) Kornél önmagára, saját megéltségére összpontosító, a jelenből a múltat feltáró elbeszélésében többnyire annak résztvevőiként, és csak a legritkább esetben annak tárgyaiként vagy aktív cselekvőiként, alakítóiként jelennek meg. Mondhatjuk úgy is, hiányukban vannak jelen. Ez alól éppen apja a kivétel, akivel – a regény szerkezetén belül kiemelt helyen – végül is találkozik („Csak azért mentem bele a találkozóba, mert mi van, ha van Isten" – mondja, mielőtt meglátogatná őt a halálos ágyán), és beszélgetésbe bocsátkozik. Apja hús-vér voltában való megjelenése, a köztük lezajló párbeszéd egyenes idézése, jelenné tétele, kiemeli őt a regény reflektált múlt-szövetéből.

Apja története végül lezárul, ami egyben Janega Kornél számára is lehetőséget teremt a saját, apjához fűződő történetének lezárására, ám erre elbeszélőként a saját elbeszélői jelen idejében már nem reflektál – csak múlt időként arra, ami a múltban történt. Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a lehetőség egyelőre érintetlenül hagyja azt a hiányt, amit maga az apa jelent számára. Így válik Janega Kornél szép élete visszavonhatatlanul a hiány történetévé.

Kálmán Gábor: Janega Kornél szép élete, Kalligram, 2018

Szmerka Dániel