"Fejlődési vagy önkeresési regény bújik meg ennek a tárcanovella-füzérnek a mélyén..."

Elég sajátos vidámságdefiníciót ad ez a kötet, mondhatnánk, ha a cím alapján (A világ legvidámabb embere) kezdenénk direkt értelmezésbe. Nem is teljesen logikátlan lépés lenne ez, hiszen egy embert, egy fiatal felnőttkorát élő férfit ismerünk meg a tárcanovellákból – aki egyébként, ha referenciálisan futunk neki az olvasásnak, rokonságot mutat a szerzővel –, csakhogy elsőre, meg másodikra sem a vidámság jut eszünkbe róla. A világ legborongósabb embere. Á, nem feltétlenül. A világ legvízivárosibb embere. Ez sem a legpontosabb. Rendben, akkor ne vitassuk el tőle a vidámságot csak úgy.

Kálmán Gábor legutóbbi kötete rendkívül szubjektív, és attól válik azzá, hogy a benne olvasható 37 szöveg mind-mind személyes, a megszólaló mélyre enged saját belső világában, vele és mellette vagyunk az ön- és útkeresése, a bezárkózása, a menekülése közben, látjuk a felvillanó emlékképeit. És valóban felvillanó képek, mozaikdarabok ezek a szövegek, amelyek ugyan kötetté összeállva nem tartanak szét, stílusukban és tematikájukat tekintve egységesek, felrajzolnak egy ívet, de már csak az ismétlődő mozzanatok számát tekintve is feltételezhetjük, hogy eredetileg önálló szövegekként jöttek létre. De nem zavaró ez a tényező, még az említett ismétlődéseknek is funkciót tulajdoníthatunk. Az értelmezés és befogadás szempontjából nincs különösebb jelentősége, mindenesetre észrevehetjük azt is, hogy a kötet elején tárcanovellákként határozza meg a szerző a szövegeit, és ez jó döntésnek tűnik: vannak közöttük novellásabb tárcák, tárcásabb novellák, novellaszerű részeket tartalmazó inkább-tárcák, tehát a műfaj határait itt-ott feszegető prózák, de az eredeti és előre közölt meghatározás végső soron igaz.

Olvassuk tehát egymás után a tárcanovellákat, és egyre jobban megismerjük a Budapesten, azon belül Pesten, utóbb a Vízivárosban élő fiatalembert, aki traumák és válságok mellett és ellenére keresi az otthonosságot, s amikor fogódzókat keres ehhez, mondjuk a legelső emlékeit, akkor szlovákiai tájakon jár, onnan vezet végig az útja a magyar főváros egy adott szegletébe. A ködből indul („A legelső dolog, amit megjegyeztem életemben, a köd” ([12.]), innen jut el végül költözések és helykeresések után oda, hogy elfogadja közegeként a Vízivárost („lett ezer ismerősöm Vízivárosban, és végre, egyszer az életemben otthonosan mozgok valahol” [197.]).

A tárcanovellák, természetüknél is fogva, egyenként különféle behatásokat, élményeket, megfigyeléseket vagy élettörténeteket rögzítenek, van azonban egy vezérszál – és ezzel egyébként a kötet valamelyest meg is hazudtolja az elbeszélőt, aki azt mondja, „korábbi tárcákat olvasgatva arra gondolok, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet rendszerezni” (56.). Mond mást is a tárcákról, azt például, hogy „Nehezen írok tárcát. Tárcát általában megrendelésre és határidőre ír az ember” (33.), vagy utal arra, hogy ezekből kötet is lehet: „Ma új lappal indulunk, mert sok idő után lezártam tíz év munkáját két kötetben. Egy verses- és egy tárcakötet” (191.). Olyat is olvashatunk, hogy „kit érdekel az a kurva tárca” (41.). Ez utóbbi az elválófélben levő feleség véleménye, és jól látszik belőle, hogy a tárcák középpontjában az élet áll, az élet középpontjában pedig a tárca meg az írás úgy általában.

Fontos identitásképző elem ez egy olyan személy esetében, aki hektikus közegben keresi önmagát: olyan országból érkezett, amely már nem létezik, gyermekkorában a kétnyelvűség különítette el a többiektől, majd újra kellett tanulnia az anyanyelvét az új közegben, egy válás után újabb otthon keresésére indult, és szembesülnie kell egy olyan apa elhalálozásának tényével, akiről saját bevallása szerint semmi emléke.

Ami adott tehát, az a gyermekkori köd, a szögletes épületek („Nem emlékszem egyetlen nyomorult ívre, hajlatra sem abból a városból” [62.]), Jabloňovce, Érsekújvár, a világ legeldugottabb helyeként megélt falu Selmec és Léva között félúton, és az innen Budapestre félálomban átszivárgó csehszlovák szófordulat: „Ma reggel arra ébredtem, hogy egy réges-régi csehszlovák szófordulat visszhangzik a fülemben. Čest práci.” (18.) Amit saját bevallása szerint akkortájt „hevenyészetten, foghegyről, valahogy úgy” ejtettek, hogy seszpráci. Mindezek a fragmentumok előpörögnek a válással, költözéssel és apahalállal jórészt összekapcsolható határidőszakban, amelyben az írás lesz az egyik biztos pont, a másik pedig a Víziváros. Az előbbivel biztos a kapcsolat, az utóbbival változó: origó és üvegbúra lesz a városrész e jórészt magányos figura számára, élhető pont az élhetetlennek és ingerszegénynek érzett fővárosban, majd meneküléseket látunk és követünk végig: „az egyedüllét végsőkig feszítése” jegyében Alexandriáig, Reykjavíkig és Kazahsztánig fut, hogy aztán végül hazatérjen az otthonosba. „Visszarendeződtem a szokásos mederbe. Vízivárosban vagyok, mint mindig, ha nem muszáj mindenképpen kimozdulni.” (153.)

Fejlődési vagy önkeresési regény bújik meg ennek a tárcanovella-füzérnek a mélyén, és ez például akkor válik egészen kézzelfoghatóvá, amikor bizonyos megállópontoknál csak az iratok lesznek öndefiníciós eszközök: „ez a féltenyérnyi műanyag-téglalapocska tudja, hogy ki vagyok” (28.), a külvilág pedig sokszor tudomást sem vesz az egyénről, „zajlott tovább a félig öntudatlan élet, az egész csak az én fejemben történt” (206.), akkor sem, amikor éppen sorfordító gondok, gondolatok gyötrik. Ez utóbbi idézet lelőhelyénél például az élet mulandóságára való ráeszmélés, ami a külvilág figyelmének hiánya miatt jóformán jelentéktelenné válik: „Végül is, jobban átgondolva, nem történt semmi sem” (206.). Ez lesz végül a kötet zárógondolata, és bár az első szöveg címe még azzal kecsegtetett, hogy Valami történt, de már a második és harmadik mondat a következőkkel fogadott: „Miközben valójában nem is történt semmi. Nem tudom, mikor történt ez a semmi, és nem tudom, hogyan.” (7.)

Valamik és semmik kettőssége mellett mindenesetre a kötet címébe emelt vidámság megtörtént, még ha röpke volt is, mint ahogy a boldogság rendszerint az ebben a kötetben. Nem kerülheti el a figyelmünket azonban, hogy a számtalanszor említett vízivárosiság mellett azért mégiscsak az írás és az írói lét a központi és biztos pont a kötetben. Bármennyire spoilernek számít, elmondom, hogy ezt a bizonyos előkelő helyre került vidámságot egy saját regény és a befogadó létének ténye okozza. „Annyira elmélyülten olvasta, hogy el sem tudtam vonni róla a figyelmét, ismételgetve, hogy most aztán tényleg nem is olyan baromi fontos az a Nova, és bár emiatt életemben először megbántam, hogy megírtam azt a könyvet, mégis, én voltam a világ legvidámabb embere, abban a tünékeny pillanatban. Amiről persze titokban tudtam, el fog morzsolódni majd az időben a fenébe.” (163–164.) Ilyen tehát e kötet vidámsága, elmorzsolódó fogódzó, mint szinte minden más.

Kálmán Gábor: A világ legvidámabb embere. Kalligram Kiadó, Budapest, 2020