D
Paul Auster, A szem önéletrajza (Válogatott versek) Barrus Kiadó, 2007, 104 oldal, 1980 Ft (Ford.: Gyukics Gábor)

 

Legalábbis költészet helyett. Nagyon örülök, hogy hozzám került ez a kötetecske. Pár dologról nem árt beszélni ennek kapcsán. Például arról, hogy miért van az, hogy idehaza rengeteg tehetséges költő (fiatal és idős egyaránt) áll sorba a kiadóknál és hoppon marad, miközben egy egyesült államokbeli, kétségtelenül kiváló prózaíró alacsony színvonalú költészetére van pénz, meg papír, meg ISBN szám. Messze összetettebb, fontosabb, és főleg minőségibb költészetet művelő honfitársaink nem érdemlik meg a felhajtást, mivel az üzlet szabályai diktálnak itt is, nincs mese. Paul Austerre van pénz, mert azt majd megveszik, Ikszipszilon magyar költőre nincs, egész egyszerűen azért, mert azt meg nem veszik meg. Kezitcsókolom, a helyzet világos. Nincs is miért bántani a kiadót.


Egy kiadó (félretéve a romantikus ideákat) üzleti vállalkozás: meg kell élnie valamiből, eladható termékeket kell kiadnia, hogy talpon maradjon, márpedig Ikszipszilon magyar költőből egyrészt nem lesz pénz, másrészt meg egyáltalán nem biztos, hogy Ikszipszilon magyar költő tehetséges. Könnyen megeshet, hogy jó időben, jó helyen volt, illetve jó emberrel barátkozott. Ezzel pedig Ikszipszilon magyar olvasó is tisztában van, őt sem lehet olyan egykönnyen megvezetni a zavaros szövegekkel, inkább prózát olvas, s a kör máris bezárult. De Paul Auster ámerikai kérem szépen, ő biztos jobban tudja, hogyan is kell verset írni meg amúgy is: sokkal jobban mutat az unicum mellet. És az olvasó máris hazafelé baktat a legújabb kiadvánnyal.

Azt viszont már a kiadók, mi több irodalmáraink, szakértőink számlájára lehet írni, hogy emiatt senki nem emeli fel a hangját. Térjünk is a kötetre, mielőtt megszólnának. Paul Auster borzalmas költő. Szó mi szó, A szem életrajza című verseskötet rossz. De nem abban az értelemben, hogy rezeg a léc, hanem abban az értelemben, hogy nagyítóval kell keresni benne egy épkézláb mondatot. Ha most valaki a költői nyelv szabadságával, meg az önkéntelen, asszociatív lírai szövegteremtés szükségszerűen kötetlen és szabálytalan mivoltával példálózna, akkor már most kijelenteném: e szövegteremtő folyamatok, amennyiben olyan írásokat eredményeznek, mint amik ebben a kötetben olvashatók; nem érnek lópikulát sem. Paul Auster nagyjából abba a lírai kategóriába tartozik, amibe Jim Morrison. A szövegek felépítési, gondolatvezetési és stilisztikai szabályai ugyanabból az elvont, absztrakt, szabadasszociációs poétikai hagyományból erednek. A különbség annyi, hogy míg Morrison képes némi logikát és gondolatiságot vinni költészetébe, addig Auster nem, pedig valószínűleg negyed annyi toxint sem volt szerencséje ez utóbbinak elfogyasztania. Bár nem tudhatjuk. A kötetet forgatva olyan mondatok bukkannak elő, mint például:

„Kőpárnázottak a távollét ösvényei. Tenyeredbe rajzolva az út. Az otthon nem otthon, csak a távolság az áldott és az áldatlan között. És bárki bújik testvére bőrébe, tudni fogja, milyen fájdalom a hetedik évig, túl a hetedik év hetedik végén. És gyermekeit elválasztja. És egy angyallal birkózik a sötétben.” (Sorok között)

És ez egy összefüggő szöveg akar lenni. Ezzel talán el lehet bizonytalanítani egy kamaszodó, beilleszkedési problémákkal küszködő bölcsészpalántát, bár azt sem sokáig. Aki viszont kicsit is belenéz ebbe a szövegbe, az hangosan kacagva mondja ki: ostobaság. Ja, és mielőtt bárki örülni kezdene: pillanatok alatt elő lehetne jó pár hasonló példát rángatni a kortárs magyar költészetből is. A fülszöveg írója mindenesetre gigászi harcot vív e versek kanonizálásáért, kategorizálásáért s a francia szürrealizmus és a modern amerikai költészet tengelyén helyezi el azokat. Valószínűleg a (többek között) Mallarmé által megálmodott poesie pure poétikai magatartásából kivirágzó, Apollinaire és főként Breton költészetében kiteljesedő irányzatokra gondolt, joggal. De amíg ez előbbiekben az "elvontság" a szépség jegyében belülről fakad, addig Auster verseiben inkább öncélú érthetetlenséget éreztem, azt a fajta szemfényvesztő költői magatartást, mely könnyen megtanulható. Mit értek ez alatt? Azt, hogy költőinek tetsző módon rakosgatjuk egymás után a szavakat, miközben a végeredménynek semmi értelme. Nem vagyok én a szép magyar beszéd konzervatív hőse, anyanyelvünket és rímeinket nem tisztem sem szándékom védelmezni, mert megvédik azok magukat, nem kell őket félteni, de az ilyen típusú szövegek, nos nem sokat érnek: megalapozzák és generálják azt a közhiedelmet, mely szerint a költő egy zakkant, normális életre képtelen, a társadalom számára haszontalan figura, aki összevissza beszél. Hozzáteszem, joggal.