Könyvesblog >>>>

A
Varró Dániel: Szívdesszert, (illusztrálta: Rácz Nóra) Magvető, 2007, 91 oldal, 2490 Ft

 
Néhány évvel ezelőtt még jókora bizonytalanság élt bennem Varró Dani költészetét illetően. A Bögre azúrban kétségtelenül egy hatalmas formakészséggel rendelkező fiatal szerző mutatkozott be, de olyan versekkel, melyek még kiforratlan szövegvilágot alkottak és leginkább az útkeresés mentén szerveződtek. Varró Dani e régi kötetében egy képességeit megismerni vágyó, de azokat megfelelően használni még nem tudó költő írásait olvashattuk. Jól példázzák ezt a kötetben nagy számmal előforduló stílusgyakorlatok: nem önálló költői világ volt ez, csupán annak egy korai megnyilvánulása. Az útkeresést alátámasztotta a méltán nagysikerű Túl a Maszat-hegyen, mely kötetet – s ezt joggal a szememre vethetik – nem tartom Varró Dániel személyes költészete részének. Azért vélem ezt a kötetet is az útkeresés részének, mert bár remek szövegről van szó, alanyi költészetétől mégis eltávolodott a szerző. Közben nagy magabiztossággal állíthatom, hogy e remekművet én is kötelezővé fogom tenni gyermekeimnek.

Annál nagyobb volt a meglepetés és főleg a megnyugvás, amikor először átlapoztam a szerző legújabb, Szívdesszert című könyvét, mely nemrég jelent meg a Magvető kiadó gondozásában. Könnyű összefoglalnom, hogy most mit gondolok: Varró Dani egyszerűen jó. A Szívdesszertben már kétségtelenül egy kiforrt, önálló hangot és poétikai világot felmutató, bravúros formakészséggel rendelkező költő jelentkezett. A kötet versei egy kerek (szerelem)történetet mesélnek el, és egy zárt, jól megkomponált szövegvilágot alkotnak, melyben sok minden elfér anélkül, hogy felborítaná az egyensúlyt. Jól megfér egymás mellet a frappáns rímjáték, rímhangsúlyos és mégis kötetlen szövegfolyam, hagyományosabb szerkezetű líra és akár a képvers is. A kötet tényleg grammra van súlyozva: ha több lenne, telítene, ha kevesebb, akkor meg hiányos lenne. A versek történetet alkotnak, lazább-szorosabb kapcsolatban állnak egymással, vissza-visszatérnek motívumok, szövegrészek, a versek utalnak egymásra, az egész szöveg folyamatosan kommunikál saját magával, és ettől függetlenül mégis olvasható akár tetszőleges sorrendben is, sőt így talán nagyobb a meglepetés, amikor egyes szövegrészletek egymásra találnak. Koncepciózus kötetről van szó tehát, amit találóan egészít ki Rácz Nóra illusztrációkkal.

Ami ezt megkoronázza és ami miatt egészen sajátossá, varródanissá válik mindez, az a versek könnyed komolysága. Nemrégiben egy irodalmi beszélgetés végén azt a kérdést tettem fel Varró Dánielnek, hogy nem zavarja-e, hogy formabravúrjai, játékai miatt sokszor pusztán nyelvzsonglőrként kategorizálják, s nem érzi-e esetleg azt, hogy emiatt elsiklanának versei egyéb értékei felett. Kérdésemet kicsit félreértve Dániel egy számomra nagyon szimpatikus választ adott, miszerint ő vállalja, hogy írásai kevésbé a gondolatiság jegyében íródnak. Nagyon fontos kijelentésnek tartom ezt egy olyan időszakban, amikor divat például Wittgensteinnel igazolni sokszor minősíthetetlen szövegeket (és nem Wittgensteint akarom bántani). Ugyanakkor nem felétlenül értek vele egyet: a Szívdesszert szerintem élő és tartalmas költészettel (nem pusztán formaköltéssel; lásd még: szobrász-kőfaragó) állt elő. Ezt az egyes versek és a már említett koncepció központú kötetegész szövegvilága is alátámasztja. Csak míg a legtöbb költő kötelességének érzi, hogy - kis túlzással élve - pokoljárás legyen az élete, vagy legalábbis tüdőbajban hunyjon el s mindez a költészetén is érződjön, addig Varró egy könnyed és extrovertált szövegvilágot alkot, melyben a könnyedség egyfajta stílusjegy. A Szívdesszertben van némi Kosztolányis elegancia, Romhányis zsonglőrködés, sőt talán némi Parti Nagyos súlyos könnyedség, de úgy hogy közben Varró Dániel sajátja marad.