Az egyik legrégebbi magyar irodalmi lap minden szerkesztői munkáját egyetlen ember végzi, és talán az utolsó folyóirat, amely még soronként fizet a versekért. Mégis igaztalan a nézet miszerint az idősebb nemzedék lapja lenne - Fónod Zoltánt, a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztőjét kérdeztük.

A múlt évben ötven éves lett az Irodalmi Szemle, így az egyik legrégebbi magyar irodalmi folyóirat. Az impresszumban jóformán csak annyi áll, hogy „szerkeszti Fónod Zoltán főszerkesztő”. Ezek szerint egymagad végzed a folyóirat minden szerkesztői munkáját?

Így igaz, idestova másfél évtizede. Gyötrelmesen nehéz munka, még akkor is, ha volt/van némi elképzelésem a lapszerkesztésről: az Új Szó kulturális rovatát vezettem egy évtizeden át, később a Madách Könyv- és Lapkiadó igazgatója, majd irodalmi vezetője voltam közel másfél évtizedig. Politikai jellegű „megfúratásom“ után a pozsonyi Comenius Egyetemen irodalomtörténészként, (egy ciklusban) tanszékvezetőként töltöttem másfél évtizedet.
Nem a munkát sokallom, hanem azt, hogy a saját kutatásaimra nincs időm, és az alkotómunka örömeit is csak csínyjával űzhetem. Az 1992-től havonta megjelenő folyóirat 1995 nyarán anyagi okok miatt nem jelent meg. A szlovák kormány ugyanis megvonta a támogatást a magyar időszaki sajtótól. A kisebbségi kultúra ellen folytatott hatalmi politika később is arra kényszerítette a lap kiadóját, a Madách-Posonium igazgatóját, hogy 1996 júniusától szüneteltesse a lap kiadását. Az élni akarás lebírhatatlan ösztöne késztetett bennünket arra, hogy megkíséreljük a lehetetlent és 1996 végén újraindítsuk a folyóiratot.
Ez a kiszolgáltatott helyzet kényszerítette a kiadót arra, hogy a korábban négy-öt fős folyóirat egyszemélyes szerkesztéssel végezze a lap kiadását. Innentől kezdve (nem kis erőfeszítések között) az Irodalmi Szemle kiadása jobbára folyamatossá vált, és a későbbi években az összevont számok kiadásának kényszerű gyakorlata is megszűnt. Az ötvenéves jubileumra a múlt év szeptemberében távolról sem gondtalan, de már lényegében konszolidált körülmények között emlékezhettünk. Azt talán mondanom sem kell, hogy az egyszemélyes szerkesztés nem erény, hanem kényszer. Nem csak a kiszolgáltatottság, hanem a megmaradás kényszere is.

Az elmúlt ötven évben kik álltak, és kik állnak ma legközelebb az Irodalmi Szemléhez?

A folyóirat három írónemzedék felnevelésében vállalt nem lebecsülendő szerepet. Az Irodalmi Szemle „alapozói” között ott találjuk Dobos Lászlót, Tóth Tibort, Monoszlóy Dezsőt, Duba Gyulát, Tőzsér Árpádot, Koncsol Lászlót, majd a fiatalokat Zalabai Zsigmond, Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc, Hizsnyai Zoltán, Csanda Gábor, Csehy Zoltán és mások személyében. Abban, hogy az Irodalmi Szemle viszonylag rövid idő alatt „Kelet-Közép-Európa számon tartott irodalmi folyóirata lett”, meghatározó szerepe volt annak, hogy kitűnő munkatársak segítették a lap megmaradását. Ma már három irodalmi lapja van a kisebbségi magyar irodalomnak Szlovákiában. Nagyzolás nélkül elmondhatjuk, az Irodalmi Szemle ma is nyitott minden irányzat számára.
Az Irodalmi Szemle a középgeneráció és az idősebb írók művei mellett (Duba Gyula, Tőzsér Árpád, Gál Sándor, Aich Péter, Z. Németh István, Hogya György, Gágyor József, Gyüre Lajos, Kulcsár Ferenc, Tóth Elemér, Zirig Árpád és mások), rendszeresen közli a fiatal, tehetséges alkotók munkáit is (Csehy Zoltán, Németh Zoltán, Polgár Anikó, Öllős Edit, Szalay Zoltán, Béres Csilla, Bodnár Éva, Hudák Katalin, Leck Gábor, Kopasz Katalin, Izsó Zita, Mizser Attila, Szunyog Zsuzsa, Százdi Sztakó Zsolt, Sipos Janka, Palágyi László, stb.). Közöljük az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő íróinak (Csoóri Sándor, Tornai József, Lászlóffy Aladár, Nagy Gáspár, Kovács András Ferenc, Petőcz András és mások) az alkotásait. A meghatározó életművek másodközlése (megítélésem szerint) a „botsánandó“ bűnök közé tartozik.
A fenti névsor azt is igazolja, hamis és igaztalan az a nézet, miszerint az Irodalmi Szemle az idősebb nemzedék lapja. Talán nem mellékes, ha megemlítem, figyelemmel kísérjük az internetes honlapokat is, hogy a hasznos információkat továbbítani tudjuk. Általában a Litera szolgálatait vesszük igénybe, a forrás megjelölésével. Ezt a gyakorlatot a másodközlések esetében is alkalmazzuk.
A tanulmányok, esszék, publicisztikai írások vonatkozásában is nyitott a folyóirat az alkotók népes csapata előtt (Pomogáts Béla, Fried István, Grendel Lajos, Alabán Ferenc, Duba Gyula, Gál Sándor, Kubička Kucsera Klára, H. Szabó Kinga mellett a fiatalok közül Csehy Zoltán, Németh Zoltán, Csanda Gábor, Polgár Anikó, A. Szabó László, Szemet Edit, László Erika, Ligárt Angéla nevét említeném). Az irodalomkritika terén is gazdag a névsor (Pomogáts Béla, Görömbei András, Tőzsér Árpád, Elek Tibor, Csehy Zoltán, Duba Gyula, Alabán Ferenc, H. Nagy Péter, L. Erdélyi Margit, Németh Zoltán, Szalay Zoltán, Demján Adalbert és mások munkáit említhetném). Népes azoknak a száma is, akik a közírás, a történelmi, nyelvészeti, néprajzi, illetve publicisztikai tárgyú írásaikkal vannak esetenként jelen a lap hasábjain (Miklósi Péter, Tóth László, Juhász Dósa János, Szénássy Zoltán, Jakab István, Csáky Károly, stb.).
Elmondhatjuk azt is, sosem akartunk „császárokat”, politikai percemberkéket szolgálni. Nem a szekértáborok vagy az irodalmi divatok és irányzatok hóbortja szerint szerkesztették a lapot, hanem azzal a szándékkal, hogy irodalmunk legjobb eredményeit tegye közkinccsé.

Milyen példányszámban jelenik meg a folyóirat, mekkora az olvasótábora? Csökkent, vagy növekedett az utóbbi években?

Míg a nyolcvanas évek derekán három – három és félezer volt az Irodalmi Szemle példányszáma, a megváltozott körülmények között háromszáz–négyszáz körül szerénykedünk. Nem vigasztal bennünket, hogy a szlovák irodalmi lapok példányszáma is viszonylag alacsony. Minthogy internetes elérhetőségünk is van, feltehetően az olvasók számát ez is gyarapítja. A szorzószám azonban mindenképpen kevés. Elvétve jut el a folyóirat az iskolák, művelődési házak, egyetemi tanszékek, közkönyvtárak könyvespolcaira.

Miből tartja fenn magát a lap, és mennyit tud egy ilyen múlttal rendelkező külhoni irodalmi folyóirat fizetni például egy versért?

A szlovákiai állami szervek és a magyarországi kulturális kormányzat támogatása a mentsvárunk és megtartónk. Fontos ez azért is, mivel a kiadónak a folyóirat kiadásából nagy bevétele nincsen. Szándékosan tartjuk a régi szinten a lap árát is (20 korona, azaz 0,66 Euro), tudatosítva, nem büntetni akarjuk az olvasóinkat, hanem eljuttatni hozzájuk a magyar irodalmat.
Arra a kérdésre, mit fizetünk egy-egy versért, azt mondhatom, kb. azt a tiszteletdíjat, melyet a nyolcvanas évek végén fizettünk. Versért soronként 15 – 20 koronát, (Euróban 0,5 – 0,66 centet), próza esetében, oldalanként 150 – 250 koronát, (Euróban: 5 – 8 Eurót). Minthogy a kritika dolgában hiányaink vannak, ezt a műfajt fizetjük a legjobban: itt 200 – 300 korona (6,6 – 10 Euró) a taksa.

Szerinted mit jelent ma felvidéki költőnek, írónak, irodalmárnak lenni? Milyennek látod a szlovákiai magyar irodalom helyzetét?

Az, hogy megnyílt a világ a mi kisvilágunk előtt is, annyit jelent, a tehetséges íróink számára nem az a csábító, hogy felvidéki írók lehessenek, hanem hogy minél gyakrabban nyíljanak meg előttük az egyetemes magyar irodalom kapui. Persze, íróink nagy része jobbára tudja azt is, a külföldi szereplés lehetőségei sem végtelenek. És nem érdektelen számukra az sem, hogy az olvasók a szülőföldjükön ismerjék meg a kortárs magyar irodalmat. Mert az emlékezet is azokat őrzi meg, akik vállalják a sorközösséget azokkal, akikkel a jobb sorsot keresik.
A kisebbségi magyar irodalom mindig is része volt az egyetemes magyar irodalomnak. A határok légiesülése és az EU-csatlakozás ténye kéznyújtásnyira hozta az egyetemes magyar irodalmat. Ma már teljességgel természetes, hogy a magyarországi írók is jelentkeznek a kisebbségi irodalmi folyóiratok hasábjain. A magyarországi „szakma” és közgondolkodás is így látja, és tudatosítja azt is, hogy a kisebbségi írók visszaigazolása nem „kegy”, és az értékek harcában nem lehet a véletlen műve sem.
A szlovákiai magyar kiadók gondozásában évente jelentős alkotások, életművek jelennek meg, a „választék“ kérdésében azonban mi is, de a kisebbségi magyar sajtó is jócskán adósa az olvasóknak. Abban, hogy a küldetéstudatot vállaló írói magatartás az elmúlt évtizedekben kiüresedett, nincs vitánk, azonban az a kizárólagosság és szemlélet, mely túlhangsúlyozza az irodalom autonómiáját és céltalan kalandozásait bagatellizálja azokat az alkotásokat, melyek a nemzet sorsa iránt érzett felelősséggel íródtak és magas művészi színvonalat képviselnek. A posztmodern „végnapjai“ után aligha lehet ugyanis elvitatni azt az igazságot, hogy valóság nélkül egyetlen művész sem él meg, és azt is, hogy „emlékezet nélkül nincs művészet“. A kortárs magyar irodalom helyzetét Szlovákiában bonyolítja nemcsak az elméleti kérdések tisztázatlansága, hanem az is, hogy 1989 után nem került sor az előző negyven év tárgyilagos értékelésére.

Több kiadványodban foglalkozol a szlovákiai magyar irodalom történetével. Ha jól tudom, 1993-ban, az Akadémiai Kiadó gondozásában (majd 2002-ben Pozsonyban) megjelent egy átfogó irodalomtörténeti munkád, Üzenet címmel. A könyv alcíme utal arra, hogy A csehszlovákiai magyar irodalom 1918-1945 közötti történelméről van szó. Várható a folytatás?

Folytatni szeretném korábbi terveim, elsősorban az 1945 utáni szlovákiai magyar irodalom történetének a megírását. A tervezett irodalomtörténet „hosszmetszetei” különböző köteteimben már megjelentek, a személyi részt illetően pedig eddig két íróportré (Tőzsér Árpád és Dobos László munkásságáról) megírására került sor. Ezek kötetben is megjelentek, és az Irodalmi Szemle is közölte. A lapszerkesztés egyszemélyes küzdelme azonban olyan tehertétel, mely minden elszánásom ellenére eddig lehetetlenné tette, hogy régi vágyam és elképzelésem (az 1945 utáni szlovákiai magyar irodalom történetének megírása dolgában) teljesülhessen.

Van kapcsolatod a legfiatalabb felvidéki költő-író generációval? Hogy látod a helyzetüket? Kapsz ismeretlen, fiatal tehetségektől kéretlenül verseket, véleményezésre, közlésre?

Az Irodalmi Szemle számára is „nyitott” a világ, és rendszeres az a gyakorlat, hogy a tehetséges fiatal írókat segítsük, támogassuk, függetlenül attól, hol élnek. Örülök annak, hogy fiatal, tehetséges írók, akik a pálya lehetőségeit keresik – Magyarországról, a Vajdaságból, esetenként Erdélyből – megtalálnak bennünket, és segíthetjük őket abban, hogy a világ rájuk csodálkozhasson.

Nekik számít még az, hogy felvidékiként, szlovákiai magyar íróként kategorizálják magukat egy olyan korban, mely az internetről, globalizációról szól? Egyáltalán: nincs belefáradva a legfiatalabb nemzedék apáik történelmébe?

A mai fiatalok, hála az égnek, nyitottak a világ előtt. Természetes számukra, hogy a régi gyötrelmektől, nyűgöktől megszabaduljanak, és éljék a maguk világát. Nyitott számukra a világ, következésképpen ők is nyitottak a világ számára. A mai világ adottságai, lehetőségei szerint akarnak élni, áhítat és koloncok nélkül. Az apák, nagyapák történelmén szerencsésen túltették magukat, a múlt legfeljebb a „volt egyszer, hol nem volt” meséiként él emlékezetükben. Saját meséik most vannak alakulóban.

A lapszerkesztést illetően milyen terveid vannak a jövőben?

A lapszerkesztés öt évtizedes tapasztalatai és hagyományai arra késztetnek, hogy az irodalom folytonos megújulásának tudatában az Irodalmi Szemle nyitott legyen minden irányzat és kezdeményezés előtt. Az értékre kell és lehet esküdni, meg a tehetségre, mellyel a mai fiatalok követelik a maguk igazát.