Egyszerű összefoglalnom, hogy miért tetszett ez a regény: nem akar nagyot markolni, mindvégig egyfajta szerénység jellemzi. Talán éppen ezért nem zavartak a szöveg általam érzett kisebb-nagyobb hiányosságai.

Lackfi regénye a késői Kádár-kort idézi egy iskolás kamaszodó fiú elbeszélésein keresztül, és a gyermekkor napközis, teagőzös, Madeleine süteménybe sűrített világát írja meg, tehát olyasmit, amihez nem lehet kellő szerénység nélkül nyúlni. Ez a világ –a gyerekkor emlékfoszlányokból reprodukált világa– ugyanis mindenkinek sajátja, azoknak is, akik éppen nem e fátyolos korszak még űrhajósbélyeg- de már matchboxgyűjtő végjátékában élték meg, melynek szürke, álmosítóan semmilyen és mégis félreismerhetetlen közegét, hangulatát a szöveg jó érzékkel reprodukálja. Lackfiban vagy megvolt ez a szerénység, vagy nagyon belenyúlt. A regény alapján én inkább az előbbit gondolom.

A Halottnéző elbeszélői alaphelyzete kissé zavaros, következetessége helyenként megkérdőjelezhető. Egyrészt Lackfi jó érzékkel, könnyedén alkotja meg a regény javarészét alkotó, el-elkalandozó, csapongó gyermeki élőbeszéd szövegét. Ezt a magabiztosságot jól érezni a szövegen, pontosan azért, mert egyáltalán nem érezni: vagyis csak annyit hallunk ki a szövegből, hogy itt egy kamaszodó gyerek beszél, nem pedig azt, hogy egy felnőtt utánoz egy gyermeki modort. Ez megteremti a regény hitelességét, érezni, hogy a szerző nem saját magát akarja mutogatni, hanem el akar mesélni valamit.

Ugyanakkor zavaros és rendszertelen az elbeszélői pozíció váltakozása, ugyanis nem mindig egyértelmű, hogy mikor és miért pont akkor veszi át a gyermeki elbeszéléstől a szót a visszaemlékező vagy megfigyelő felnőtt. Annak ellenére van ez így, hogy Lackfi alapvetően vigyáz rá, nehogy a felnőtt szerző uralja a szöveget: az ifjúsági regények hangulatát idéző, roppant bennfentes közegből kibontakozik a felnőtté válás és egy család borongós története, és ebből útközben alig érzünk valamit, csak néha egy-egy utalást és a szövegbe bújtatott baljós hangulatot. A gyermeki nézőpont a valóság nagy részét kizárja, s jelenlétét csak sejteti. Külön tetszett, hogy ezt nem erőszakosan teszi.

Mindenképpen egy izgalmas szövegről van szó, mely annak ellenére fenntartja az olvasó érdeklődését, hogy talán meghálált volna egy összetartóbb textust is. A Halottnéző ugyanis erősen csapongó szerkezetű szöveg, kissé esetleges az összetartozása. A fejezetfelosztások inkább formálisak, és csak nagyon lazán szerveződnek egy-egy jelenet köré, fragmentumokként építik fel a regényt. Én személy szerint elviseltem volna egy erősebb történetszálat is.

A Halottnéző ugyanakkor jó hangulatú regény, Lackfi jól mesél. Jó érzékkel keveri a vidám és komoly részeket, töprengeni és vinnyogva röhögni egyaránt lehet olvasás közben, és a szöveg nagy fogása, hogy mivel az elbeszélői stílus nagyon kiegyensúlyozott, az ember sokszor nem is tudja, melyiket kellene inkább. A Halottnéző nem csinál kényszert a nagy végső mondanivaló kidolgozásából, nem akar képletszerűen bizonyítani, kinyilvánítani. Jól megírt regény és nem akarja megváltani a világot.