Csillagszálló >>>

Nagyapa fogadalma
Csillagszálló
III. évfolyam, 1. szám, 2008. január

Nagyapa úgy halt meg, hogy nem teljesítette a fogadalmát. Csak ücsörgött a talpalatnyi dolgozószobában az íróasztalnál, szívta a piros Dalilákat egymás után, idõnként belebelekortyolva a mézédesre cukrozott teába, amelyet vesekövére való tekintettel fogyasztott hatalmas mennyiségben, néha mondogatta is, hogy sörözni kellett volna, ott volt a hiba, persze sosem bírta az alkoholt. A Spartát nem kedvelte, mert nem tudta végigszívni, ugyanis az utolsó slukk elõtt általában kiesett a maradék dohány a vörösen izzó parázzsal együtt, s az efféle pazarlást Honffy György nem tûrhette. Nem is beszélve a sötét égésfoltokról, melyek ott sorakoztak, szaporodtak évrõl évre az íróasztal falapján, meg-megtörve a természetes erezet vonalát, eltakarva cigarettás és gyógyszeres dobozokkal. Nem úgy a méregzöld szõnyeg sérülései, amelyeket nem lehetett takargatni, legfeljebb a széklábat lehetett finoman rájuk állítani, de a széknek csak négy lába van, s különben is ki tudna folyton egy helyen ücsörögni. Szóval a Sparta csak vészhelyzet esetén jöhetett szóba, ha már nem volt más, ha már Dalilát a jelszóra sem adtak, hogy „Gyuri bácsinak lesz itt a Petõfi utcában”. Nagyapa tehát reggelente odaült az íróasztal mellé, még a gondosan felhelyezett hajhálót sem vette le a fejérõl, amely hátrafésült frizuráját volt hivatott egyben tartani, elõször rágyújtott a piros Dalilára, mélyeket szippantott belõle, és ekkor, hideg tea kíséretében következhetett az elõzõ napi iratok, jegyzetpapírok kósza áttekintése. Köztük elsõsorban a pontos és átgondolt játékterv szerint kitöltött Sportka-szelvények ellenõrzése, hogy a megfelelõ sorrendben lettek-e beikszelve a számok, s hogy az elõzõ hetekben nem lettek-e felhasználva, vagy épp a szerencsét ravaszul megvezetve: használva voltak-e. Katonás rendben sorakoztak a piros, négyzetrácsos szelvények vastag kötegben, minden lapon négy négyzet, már-már iniciálé-szerû gyöngybetûkkel kitöltve.
E vaskos szelvényköteg azon ritkaságok közé tartozott, amelyekért kimozdult még a lakásból, e kirándulásokat mindig hosszas készülõdés elõzte meg. Az arcszõrzet méretétõl függetlenül minden alkalommal elõkerült a borotvapenge, a szúrós szagú Pitralon, meg a látszólag évtizedek óta kifogyhatatlan, bordó színû mûanyagtégely, amely a borotválkozó krémet tartalmazta. Lassú, remegõ mozdulatokkal húzta le a borostát, másik kezével a ráncokat feszítve simította arcbõrét. Öregkorára is fekete haját aprólékos gondossággal fésülte, lapította hátra divatjamúlt, csontszínû fésûjével, amelynek fogait szappannal kente át idõnként a nagyobb hatás érdekében. Ropogósra vasalt fehér inget, öltönyt, mellényt, nyakkendõt, öltönynadrághoz való fekete térdzoknit vett minden ilyen alkalommal, hiába volt csak tízpercnyi járóföldre a szelvényiroda. Nyakkendõjét csippentõvel igazította el, kalapot vett, s botjára támaszkodva vágott neki az útnak, lassú, megfontolt lépésekkel.
Hangos kezitcsókolommal, kalapemeléssel köszönt a szembejövõ nõknek, udvariasan meghajolva feléjük, az önmagából lassan kiforduló aprócska város utcáin úgy haladt, mindig a parkon át, évek óta ugyanazon az úton, mintha mi sem változott volna, hogy társasházakat húztak fel és bontottak le közben, észre sem vette. Meg-megállt, ha régi ismerõsökkel futott össze, elpanaszolták, hogy megint drágult a gáz, a cigaretta, õk sem jártak már a kávézókba, nem mozdultak ki õk sem lakásaikból, onnan figyelték az õrlángot, mikor lobban, s lesték a gázóra számlapját, mikor lépi át a kritikus köbméterösszeget.
Voltak persze más pillanatok is. Olyankor kidagadt erekkel kiabált. Máskor bizonytalanul mozduló kezével orosz kristálypoharakat vágott a bérlakás vékony falaihoz. Botját az égnek emelve káromolt mindenféle isteneket, amire nagymama halkan mondta, hogy nem engednek majd be így a mennyekbe, de õ csak összeszorított öklét lóbálta a nagymama felé, mintha a megtestesült Istennel állna szemben, s úgy sziszegte összeszorított fogakkal, hogy márpedig Szent Pétert õ a szakállánál fogva megrángatja, és addig rázza, amíg van benne szusz, amíg be nem ereszti.
Szóval az utolsó években csak ücsörgött az íróasztalánál pizsamában, fürdõköpenyben, hajhálóval a fején, és idejét a Sportka-szelvények kitöltésével múlatta, persze a családfakutatáson túl. Sokszor hagyta rosszakaróit tévhitben, amikor azok lecsúszott arisztokratának nevezték. Ezt a kategóriát roppant hízelgõnek találta magára nézve, soha senkit nem is tántorított meg ebbéli hitében, annak ellenére, hogy dzsentrinek is csak nagy jóindulattal lehetett volna nevezni õt, bár mi tagadás, a csehországi kényszermunka ideje elõtt bizony saját szobalánya volt nagyapának, nevezett Mariska, aki minden igyekezetével azon volt, hogy a család ifjú sarjának örömöt szerezzen, sertepertélt körülötte naphosszat.
Amíg a család többi tagja különféle jelentéktelen méretû, gazzal benõtt földdarabok öröklési vitáival volt elfoglalva, addig Honffy György nem törõdött olyan kisstílû problémákkal, hogy a mitikus idõkben mely félreesõ ág mely sarja titkolt el alantas indokkal valamiféle végrendeleteket saját haszonszerzése céljából. Az ilyen problémák ügyeletes gyûjtõi és életben tartói amúgy is nagyapa bátyjainak özvegyei voltak, akik ilyen esetek megvitatása idejére félretették kölcsönös ellenszenvüket, és közösen töprengtek, vajon milyen is lenne, ha az adott földdarab a család tulajdonában lehetne. Egyébként közösen vallották, hogy a család elszegényedéséért egy régen halott családtag a felelõs, aki sorra elkártyázta a Honffyak birtokait. Így, a birtok szót használva súgtak össze sértett tekintettel az özvegyek, amely kifejezés nem volt éppen helytálló. Persze a földmûvelésrõl egyiküknek sem volt egyáltalán semmilyen fogalma, lévén mindannyian tõsgyökeres városi emberek, s rovarirtó porral meghintett újságpapírral tömték ki az ablaktáblák közötti kicsinyke teret, nehogy valamilyen ízeltlábú bemerészkedjék a lakásba. Nagyapáéknál sem volt ez máskép.
Honffy György szobája maga volt a káosz és a fertõ netovábbja a lakás többi, nagy-mamásan steril részéhez képest. Ebben a felfordulásban pakolta egymás hegyére-hátára a különbözõ iratokat, leveleket, születési anyakönyvi kivonatokat, amelyekkel családfáját szerette volna összeállítani és visszavezetni legalább Várday Pál, esztergomi érsek koráig, aki a legtöbb Honffy szülõvárosának építésére hajdanán parancsot adott. Titokban persze annak örült volna legjobban, ha sikerül bebizonyítania, hogy Várday Pál márpedig rokona a családnak, így ebben a porfészekben mindenki befoghatná végre a pofáját, és megköszönhetné neki, hogy van legalább város a segge alatt. Persze városról az érsek korában még nem lehetett beszélni, de a végvár, amely az érsek birtokait volt hivatott védeni a töröktõl, s amelybõl késõbb város lett, mégiscsak akkoriban épült. Ez volt nagyapa fogadalma. Amíg jönni-menni tudott, gyûjtötte az anyagot kiskönyvtárakban, levéltárakban, rótta a hatalmas keménytáblás anyakönyvi bejegyzéseket, másolt, jegyzetelt. Utolsó éveiben már csak ezeket a papírokat rendszerezte, kereste a hiányzó láncszemeket, a hiányzó Honffyakat, s akárhogy igyekezett, nem tudott kikerülni a város vonzáskörébõl, az összes felmenõje itt született, esetleg a környezõ falvakban. Ami még ennél is jobban bosszantotta, hogy legnagyobb fáradsága ellenére sem sikerült saját családfáját a szabadságharc elõtti idõkre visszavezetni, egy szerencsétlen 1822-es tûzvész miatt, amelynek martalékává vált az a jegyzõi iratokat és születési bizonyítványokat tartalmazó levéltár is, amelyben felmenõi születési és származási papírjai is pihentek. Így tehát egy bizonyos Strofek Ignác lett a család ádámésévája, az elsõ Honffy, õ ugyanis hazafiságát bizonyítandó elõször is nevét változtatta meg, utána pedig csatlakozott az amúgy független mezõvároson átvonuló csapatok egyikéhez és nyomtalanul eltûnt a szabadságharc ködében, valószínûleg egy hatalmas tömegsírban lelve végsõ nyugalmat. A szabadságharc kitörésekor alig tízéves Strofek Aladár is így lett Honffy Aladár, kinek fia a családban elsõként közjogi méltóságra tett szert, megalapozva ezzel a család egzisztenciáját. Szóval nagyapa legnagyobb igyekezete ellenére sem tudta visszavezetni családfáját a várépítõ érsek koráig, hiába törte magát.
Hosszas kutatómunkája eredményeként sikerült kiderítenie, hogy a tûzvészt egy elszabadult kanca ámokfutása okozta a lóvásár éjjelén, amely a feljegyzések szerint felrúgta a felé olajlámpással közeledõ rendfenntartó erõt, aki a csendes kisvárosi éjszakában már jó egy órája próbálkozott befogni a megvadult lovat, mindhiába. A lobogó olajmécses röptének íve Honffy György legnagyobb sajnálatára épp a kisvárosi okmányokat is tartalmazó építmény ablakáig nyúlt, s a pillanatok alatt elharapódzó tüzet már nem tudták eloltani. Azt viszont nagyapa nem tudhatta, hogy mindez nem egészen így történt, hiába szidta álmatlan éjszakákon forgolódva az elszabadult lovat. A tûzvészt ugyanis nem a kanca fékevesztettsége, hanem az õt befogni akaró személy elõvigyázatlansága okozta, aki a lehiggadt lovat meglelve, megpróbált zabolát rakni rá, de ezt nem tehette egy kézzel, ezért olajmécsesét az iratokat tartalmazó épület elé rakta, olyan ügyetlen módon, hogy az feldõlt, és a nehézkedés törvényének halk roppanással engedve ontotta magából égõ olaját. A tûzoltásra kiérkezõ helybéliek kérdéseire válaszolva – a felelõsségre vonástól jogosan tartva – döntött úgy, hogy megkíméli magát a meghurcoltatástól és inkább a környékbéli lókupec, Stevo Mráz megvadult jószágára fogja a történteket. Az esetet végül is a sors balszerencsés összjátékaként kezelték, s a felelõsségre vonás elmaradt. Sõt még Mráz úr forgalma is jócskán megugrott a következõ hónapokban, mert egészen Selmecbányáig eljutott a tüzes alom híre. Persze, ha tudta volna ezt, az sem vidította volna fel különösebben Honffy Györgyöt, mi több, valószínûleg sokszorosan elátkozott volna minden Mráz nevû egyént és minden lókupecet, de különösképpen e kettõ egyvelegét. Bármily meglepõ, nagyapa korában is létezett ilyen, de ezt õ már végképp nem tudhatta. Jó tizenöt év kutatómunkája akadt itt el, nem volt hová továbbindulni, pedig nagyapa minden tõle telhetõt megtett. Már a telefon jellegzetes, erõszakos csörgésébõl felismerték az unatkozó, jobb híján naphosszat kávéfõzéssel bíbelõdõ levél-, okirat- és könyvtárosok a városban és a környezõ településeken. Ha meghallották csoszogását folyosóikon, kapkodva adták egymásnak át a szolgálatot és máris eltûntek a szertárban, vagy a „Belépés kizárólag engedéllyel” tábla mögött, még a frissen fõzött kávéjukat is hátrahagyták. Pedig nagyapa végül már nem is kérdezett, bevonult hatalmas iratkötegeivel a polcok közé és jegyzetelt sötétedésig a halvány fényû lámpák mellett, s csak olyankort kért segítséget, ha túl magasan voltak a vágyott iratok, és valakinek létrán kellett felmászni értük. Volt, hogy naphosszat meg sem állt, még egy korty vizet sem ivott, csak lapozgatta a könyveket, megsárgult anyakönyvi kivonatokat. Sokszor õ volt az egyetlen, aki aznap megfordult a teremben. Végül otthon folytatta már csak, amikor minden lehetõ iratot megszerzett, minden elolvasható feljegyzést elolvasott. Akkor már csak íróasztala fölé hajolva keresett, kutakodott, ellenõrizte jegyzeteit, hátha tévedett, hátha mégis akad valahol egy eltévelyedett oldalág, amelynek még porosodhatnak iratai valahol.
Volt eset, amikor csak úgy tett, mintha kutatna, de valójában nyitott jegyzetfüzetébe rejtette a Sportka-szelvényeket és töltögetett, ellenõrizte, helyes sorrendben lettek-e ösz-szeírva a számok, nem ismétlõdnek-e a múlthetiek, vagy épp a szerencsét ravaszul megvezetve: ismétlõdnek-e. Végül már nem is takargatta, jegyzetfüzetét félredobta, rádobta a hatalmas halom noteszre, papírlapra a radiátor mellé, amit nagymama csak rosszallóan kerülgetett. Kidobni nem engedte õket, a biztonság kedvéért bezárt mindent a szekrényébe, lakatot tett rá, úgy kellett fejszével leverni a halála után, alig engedett a békebeli rozsdás zárszerkezet, szakadt vele együtt a száraz szekrényajtó, kifordult a pántjából.
Volt még egy dolog, amit nagyapa nem tudhatott. Azon a bizonyos éjszakán, a tûzvész idején, nem égtek el Strofek Ignác felmenõinek papírjai. Tûzvész volt, és sok irat oda is veszett, de a legfontosabb feljegyzések és oklevelek egyike sem volt az épületben, és a család férfitagjainak legendás gyûjtõmániája miatt végig nagyapa tulajdonában maradtak, és évek óta porosodtak a családi lomtár legalján a lakás alatt, a bérház pincéjében, ahova a dédapai örökség egy részével kerültek, és nagyapa úgy halt meg, hogy nem teljesítette a fogadalmát.