A
Dragomán György: A fehér király, Magvető, 2005, Budapest  

A fehér király nem mai kiadvány, de Dragomán György megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. Főleg, hogy könyvét aktuálissá teszi a tény, miszerint 18 nyelvre fordítják le (már 22-ről is beszélnek). Alig 35 évesen. Az angol kiadás bemutatója január 22-én volt Londonban, Dragomán regénye a Doubleday kiadó gondozásában jelent meg. A fehér királyra egy amerikai ügynökség is felfigyelt. A könyv amerikai kiadási jogaira végül a nagynevű Houghton Mifflin tett szert. Ennek nyomán természetesen több európai kiadó is felfigyelt a regényre, így már elkelt többek között a német, holland, lengyel, izraeli, szlovák, szlovén, svéd, olasz, bolgár kiadás joga.

Dragomán György 1973-ban született Marosvásárhelyen, 1988-ban jött át Magyarországra, jelenleg Budapesten, de sokáig Szombathelyen élt, ott járt gimnáziumba is, itt ismerkedett meg feleségével Szabó T. Anna költőnővel. Az ELTE angol-filozófia szakára járt, ebből csak az angolt fejezte be, a filozófiára saját bevallása szerint készülő regénye miatt már nem jutott ereje. Első regényét, A pusztítás könyvét öt évig írta, szintén saját bevallása szerint babonából jóformán teljes titokban. Megjelenése után három évvel, 2005-ben került készült el A fehér király, melyet nagy sajtóvisszhang követett, szinte maradéktalanul pozitív kritikákkal.

A fehér király sajátos szerkezetű könyv. Regény, de mégis novelláskötet: novellaregény, avagy regény fragmentumokban. Sok különálló történetből áll össze egységes textussá. Ezek zárt, kerek, önmagukban is helytálló novellák, melyeket olvasva bontakozik ki a regény, melynek részeit képezik. A szövegszerkezet így kiemelkedik a lineáris/formabontó narratíva problematikájából. Tehát nem a lineáris történések összekuszálásával, avagy az idősíkok folyamatos váltakoztatásával éri el a szépirodalmi szövegstílt, mely (gyakran fárasztó) megoldásnak oly nagy a divatja a magyar prózában Ottlik óta. A fehér király tehát egy egyszerű szerkezeti trükkel oldja fel a klasszikus regényforma és a kötelezővé emelkedett szépirodalmi szövegnyaggatás szembenállását, úgy érzem ez utóbbinak mutatva ezzel elegánsan fityiszt. Az eredmény jó minőségű és nagy olvasmányélményt nyújtó regény.

A regény egy kamaszgyerek történeteit meséli el tizennyolc fejezetben. A történet vélhetően Romániában és vélhetően valamikor a 80-as években játszódik, bár konkrét utalás erre szinte alig akad a regényben (de ilyen például az a rész, melyben utalnak a csernobili robbanásra). Már szügyig jár az olvasó a történetben, amikor észreveszi, hogy a román és magyar kifejezések el sem hangzottak. A történetnek ez ugyanis nem lényegi része. Dragomán György nyilatkozott erről Mézes Gergely interjújában: "ez a szembenállás csak akkor élesedett ki, ha nem ismertük egymást. Például a tömbházban, amelyben laktam, vegyesen éltek románok, magyarok. […] Mikor eltörték a karom, a tömbház román gyerekei álltak bosszút értem. A könyvben olyan társadalomról írtam, amelyben nem az a fontos, hogy magyar vagy román, hanem az, hogy a hatalom mindenütt nagyon erősen jelen van". Fontos kijelentések ezek a könyv többi részét illetően is. Utalnak ugyanis a regény ábrázolta világ erőszakos mivoltára és a hatalom csendes, ám mindent átitató jelenlétére. Beleértve a regény legfontosabb szereplőjét, az apát, akinek hiányáról szól a történet. A könyv kamasz főszereplőjének apját ugyanis kényszermunkára hurcolják el, államellenes bűncselekmény vádjával, s szöveg minden egyes momentuma utal valamilyen formában arra a feszültségre, melyet az apa hiányán keresztül vezet a kiszolgáltatottsághoz és az elveszettséghez. Ezt az elveszettséget tovább növeli a szövegvalóság meghatározhatatlansága, hiszen mint azt fentebb is írtam nem derül ki pontosan, hol játszódik a történet, nem csak a város, hanem az ország sem bizonyos. Szintén Mézes Gergely interjújában mondja Dragomán György, hogy szándékosan utalgatott a regényben (nem is kevés alkalommal) egy bizonyos polgárháborúra, mintha a jugoszláv háború a nyolcvanas évek elején zajlott volna Erdélyben.

Az a világ tehát, melyet A fehér király megír, a semmiben lóg. Olvasóit kizárja a mélyebb összefüggések, konkrétumok megértéséből, megismeréséből: ugyanúgy, mint ahogy a történet szereplői is ki vannak ezekből rekesztve. (A regény nagy külföldi sikerét „egyetemessége” is magyarázhatja.) Maradnak a felszínen zajló események, melyeken persze meglátszik mindez. Erre a gyermeki nézőpont is rásegít, mely az apró, látszólag jelentéktelen észrevételekkel növeli a kimondatlan dolgok súlyát, olykor pedig meglepő éleslátással közvetít. Ugyanakkor nem, vagy csak nagyon ritkán értékel. Ez befolyásolja a narrációt is, hiszen az egyes történetek jóformán összefüggő, egy lélegzetvétellel elmondott/mesélt sokszor élőbeszédet idéző szövegek. Aki netán hallotta már Dragomán jellegzetes és roppant szórakoztató, hadaró felolvasását, az nem menekül: az a bizonyos búgó bariton hang, melyen a legtöbb ember „hallja” az olvasott szöveget a fejében/gondolataiban, menthetetlenül lecserélődik az illetőnél Dragomán hangjára.

Összefoglalva tehát A fehér király összetett és izgalmas olvasmány. Dragomán ugyanis szórakoztatóan ír, regénye beleszögezi az embert a székbe, s a fentebb vázolt erényeken túl olyan hatásmechanizmust is működtet, mint amit egy jó ifjúsági kalandregény. Akik a magasabb irodalmi értékeket keresik benne, azok ugyanúgy örömüket lelik olvasásában, mint a klasszikus olvasmányélményre vágyók.