Litera >>>

Dolgok, amikről magammal sem beszélek
Litera
2008. augusztus 21. - Kálmán Gábor

Ez a nap már az ördögé. Nem baj, ha sokat kell dolgozni, csak legyen valamiféle eredménye, áttekinthető és értelmezhető összege a napnak. Manapság alig látok huszonnégy óránál tovább. Ez az egy nap legyen készen, ezt az egy napot fejezzem be. Néhány éve még görcsösen előre akartam látni mindent. Hogy pontosan hány év kell az egyetemre, gyakorlatra, házasságra, gyerekre, első kötetre, bankszámlára, biztosításra. Eltervezni, kivitelezni, teljesíteni, mint egy mamutkonszern évnyitó stratégiai megbeszélésén. Ma már csak az aznapot akarom letudni. Ez az egy nap legyen végigcsinálva rendesen.

Ma hosszú és csendes nap volt a Rumbach Sebestyén utcában. A nyárutó rátelepszik az irodalmi életre is. Lassul a kortársak érverése, elfogytak az augusztusi programok, a kiadók sem rukkolnak elő semmivel, a duplaszámokat letudták júliusban a folyóiratok. Na majd ha itt a szeptember hallatszik újra és újra, mint egy Csehov-darabban. Könyvek jönnek, recenziók mennek, szaporodnak az ingerült levélváltások, mert a másikat egyszerűbb lecseszni érte, hogy jön az idény, indul a szezon. Nemsokára nincs már mentség, hogy de hát a kánikula, meg hogy amúgy is mindenki nyaralni ment, a fél ország a Seychelle-szigeteken lógatja a lábát.

Ez a nap már az ördögé – hajtogatom magamnak a pultnak támaszkodva. Csak egy ital, tényleg, egyeztünk meg úgy két órája. Ő novellát, én netnaplót írok, meg amúgy is felnőttek vagyunk már, vagy mi a fene, nem érünk rá itt szórakozni. Csütörtök este, nekem péntek, mert holnap nem dolgozom, bezzeg szombaton igen. Borral kínálnak, udvariasan intek, hogy nem, munkaidőn kívül soha, zavart vigyor a válasz. Aki tudja, hogy milyen hivatalból húsz-huszonöt bort megkóstolni (nem meginni, csak kóstolni) egy átlag szerdai napon reggel nyolc órakor egy neonfényű teremben, majd dönteni, hogy melyikkel mennyire érdemes foglalkozni, az érti, hogy miről beszélek.

Szóval ez a nap már az ördögé, támasztom a pultot, előttem pohárban gonosz ital van, pöckölgetem, tologatom fel-alá a pult deszkáin, sehol a kedv, az ihatnék, csak csütörtök este van, késő nyári dátum. Mellettem J. és nem viccelek, isten bizony arról beszél, hogy körülmetélt, vagy körülmetéletlen szerszámmal lehet-e messzebb vizelni, mert ezt a kérdést neki valahol Afrikában feltették. Ráadásul, ha belelendül, nem spórol a hangerővel, át-átpillant egy törékeny lány a szomszéd asztaltól, engem lát, az én arcomat rögzíti az idióta témához. Persze jó ez így.

Miről kellene beszélgetnünk csütörtök este augusztus végén, munka és egy-egy pohár ital után, a hozzánk csapódott lézengő pesti ifjak társaságában? Költészetről? Ugyan. Kortársakról? Nekik van elég bajuk nélkülünk is. Nyolc éve beszélgetünk így, beképzelt, pökhendi kamaszokként kezdtük, úgy is fogjuk befejezni. Úgy viselkedtünk akkoriban, mint Rimbaud a vidéki kamaszsrác a Teljes napfogyatkozás legelején, amikor betoppan Verlaine szalonjába és köszönés helyett közli, hogy vizelnie kell. Úgy jöttünk Pestre, hogy gatyába kell ráznunk ezt a várost és biztosak voltunk benne, hogy ezt a feladatot rajtunk kívül senki nem végezheti el.

Aztán mégis előkerül a téma, hogy sokkal személyesebbnek és szókimondóbbnak kellene lennem. Legalább annyira, mint a tegnapi naplóban. Hogy el kellene engednem a dolgokat, mert nem lehet mindig elkenni a lényeget. Abból nem lesz irodalom. Mandinerből adom a szokott választ, hogy a lényeget néha igenis el kell hallgatni, attól lesz lényeges. Összeszorított fogakkal sziszegni kifejezőbb, mint üvölteni. Különben is el a kezekkel az életemtől. Nem jutunk dűlőre. Én is értem, ő is érti. Ez alkati kérdés.

Otthon, megint a dolgozóasztal előtt, szemközt megint a Rózsadomb. Az ablak előtti gesztenyefa már elkezdte hullatni a leveleit, így nyílik ki a kilátás minden ősszel, rálátni a tekergő úttestet megvilágító lámpákra, házakra, bennük a mozgolódó alakokra. Ide-oda szaladgál a szemem a netnapló vázlata és a kilátás között, közben töröm a fejem, lejegyzem, ha néha eszembe jut még valami. Nem bírok semmi lényegeset megragadni a mai napban, csak annyit, hogy eltelt megint. Arra gondolok, hogy sokkal személyesebbnek, szókimondóbbnak kellene lennem, de mégis: vannak dolgok, amikről még magammal sem beszélek.