Litera >>>

Születtem Kelet-Európában
Litera
2008. augusztus 23. – Kálmán Gábor

Öt óra nulla nullakor kezd lármázni az ébresztőórám, biztos vagyok benne, hogy a szomszédok már régen kitisztult tekintettel, unott arckifejezéssel várják, hogy felébredjek, mire végül feladom a küzdelmet és lecsapom a vekkert. A vekker persze átvitt értelemben értendő, egy amolyan tipikus ébresztőórás rádióról van szó. Egyszer sok évvel ezelőtt ezt az órát egy megfeszített időszakomban kirántottam a dugaljból és átdobtam a szoba túlsó felébe, majd aludtam tovább. Erre én nem is emlékszem, de csak ez történhetett, mert a fontos eseményt, ami miatt a harmadik ébren töltött nap után is két óra alvással kellett megelégednem, lekéstem, a rádiós órát viszont a szoba túlsó felében találtam meg a sarokba vágva.

Öt óra harminc perckor már vidáman zötyögök a Moszkva felé, mint alig néhány órával korábban, csak most nem unalmamban, hanem mert a lelkem a vállalatot illeti meg. Rajtam kívül még két ember ül magába roskadva a buszon, az utcákon sehol egy lélek, persze, ki az a marha, aki szombaton fél hatkor sétálgat. Óriási késésben vagyok, a buszos meg össze-vissza fékezget, alig nyomja a gázt, lassít minden zöld lámpa előtt és megvárja, amíg pirosra vált.

Biztos vagyok benne, hogy ezt direkt csinálja, mert csak nyugodtan dögöljünk meg mi ott hátul, akik miatt szombaton hajnalban neki itt kell lézengenie a Moszkva és Hűvösvölgy között, pedig mennyivel jobb lenne valahol egészen máshol lenni most. Valahol, mindegy, bárhol.

A magyarországi hétköznapokban mindenki mindenkit akadályoz. Az eladó a vevőt, a vevő az eladót, a pincér a vendéget, a vendég a pincért, a választó a jelöltet, a jelölt a választottat, és így tovább, et cetera. Apropó, mindig lenyűgöz, ahogy az etc.-t barokk szövegekben képesek használni a szerzők. Főleg az emelkedett hangulatú írásokban: „és hatalmas az Isten dicsősége és végtelen az ő szeretete és kegyelme etc.” Mintha csak azt mondanák, hogy na, szóval érted, haladjunk.

Van nekem egy polgári foglalkozásom is. Van, mert enyém. Szeretem is, jól megvagyok vele. Emiatt keltem ma öt órakor és értem haza fél órája. Most kilencre jár. Holnap is munka, bár ennél sokkal kevesebb. Mint sok bölcsész, én is a szabadidőmben végzett munkából élek meg. Vagy fordítva: a szabadidőmben foglalkozom bölcsészettel. Vagy a fene se tudja már. A lényeg, hogy mindkettőre jut idő. Magam sem tudom hogyan. És a legszebb, hogy így a jó. Vagy legalábbis elhiszem, hogy. Ha kevesebb elfoglaltságom lenne, valószínűleg unatkoznék. Amióta az eszem tudom, önállóságra vágytam. Megállni a lábamon, nem szorulni másra. No nem csak anyagilag. Aztán valahogy hiába nő fel az ember. Hiába lesz független és önálló.

Mert végül is úgy él, hogy megfelel minden elvárásnak, teljesíti mindenki kívánságait. Olyan, amilyennek szeretnék látni. Mindenkinek személyre szabva. Mert az ember jó emberismerő. Rádnéz, és tudja, hogy mit szeretnél belőle. Szeretnéd? Megkapod. Azt hinnéd, hogy őt látod. Hogy megismerted. Pedig.

Kilencre jár, hazaértem. Hétvége, nagyon hosszú nap, egy pohár borral zárom le. Mert még munka van, ezért borral (lásd előző netnapló: munkaidőn kívül soha). Hivatalból borozom. Értékesítési görbéket, tervtény-számokat böngészgetek, közben írom a netnaplót a Literának, fel is töltök majd egy cikket, utána új kiadványokat keresek a KönyvesBlognak. Meg egy versvázlat is nyitva van wordben, amin (nem csoda) lassan egy éve dolgozom.

Ilyen univerzális tud lenni egy bölcsész Kelet-Európában. Hazafelé battyogtam a Rózsadombról fél órával ezelőtt, csendes szombat este, megint egy Cseh Tamás dal jutott eszembe, mert néztem az utamba eső kiskocsma teraszán az öregeket, ahogy sakkoznak egy-egy fél deci pálinka mellett, és látszólag boldogok és elégedettek, kerek az élet és minden rendben van, és no lám milyen kevés kell ehhez. Egy kocsmakert meg egy sakktábla.