Litera >>>

A szezon nem barátságos mérkőzés
Litera
2008. augusztus 24. – Kálmán Gábor

Egy-két óra múlva egy vidéki kisvárosban egy fürdőszoba bejárata előtt gubbasztva fogok gépelni egy laptopon. Azért ott, mert ott fogyott el az internet vezeték. Kipótolni meg elfelejtették az elmúlt fél évben. Próbálok majd figyelni, de körülöttem mindenki az utazásra készül. Bizarr jelenetek szakítják félbe a gondolataimat: a hátam mögötti gardróbból időről-időre ki kell venni valamit, törölközőt, ágyneműt, percenként átlépnek a billentyűzet felett, hogy bejussanak a fürdőbe, és mindennek tetejébe egyszer csak átadnak a fejem felett három darab rikító színű gumimatracot. A Könyvesblog Wendyje beköszön a googletalkon és rámparancsol, hogy menjek már nyaralni.

Most viszont még egy céges határidőnaplóba jegyzetelek a térdemen és elúszik mellettem a Kelenföld tábla. A nap összege egy vonat, amit nem késtem le. Ez az utolsó netnaplóm. Búcsúzom. Egy kis időre mindenkitől. Itthagyom Budapestet két hétre. Mire visszaérek már javában tombolni fog a szezon, kilábalunk ebből az augusztusvégi tespedésből. Most két hétre el, ennyi idő jut felkészülni a következő évre, kipihenni az előzőt. Mert sokkal inkább szeptembertől szeptemberig élünk, mint januártól januárig.

Sok évvel ezelőtt is egy szeptemberi napon jöttem fel Pestre, bolyongtam bután a Pesti Barnabás utcában nagyon tipikus kordzakós bölcsészként, sorban álltam az indexemért és el voltam veszve, mint még soha előtte. Senkit nem ismertem Pesten. Nem volt szállásom, pénzem, jóformán semmim, csak egy fekete kordzakóm, amit egy szlovák kisvárosban vettem, átszámolva hatvan forintért. Ez volt akkoriban az egyetlen személyes vagyontárgyam. Valószínűleg ezért is ragaszkodtam hozzá annyira. Mustangot, Symphoniát és sodort Káplárt szívtam, kávéra költöttem minden pénzemet és az idő javarészét az Ibolyában töltöttem, ahol mindig volt vagy négy-öt unatkozó felszolgálónéni, de soha egyik sem volt képes jó szívvel kiszolgálni.

Nem tudom, ki volt az a srác ott akkor. Nézem a régi képeket, látom őt, ismerem az arcvonásait, de nem tudom kitalálni, hogy mit érez. Fogalmam sincs, hogy éppen mire gondol. Nem is ismertem őt igazán. De arra tisztán emlékszem, hogy mennyire biztos volt a dolgában, megrendíthetetlen az igazságaiban. Kész ember volt, elvekkel, célokkal. És mindenekelőtt: megdönthetetlennek hitt világnézettel. Aztán tessék. Levettem, mint egy elhordott nadrágot. Nem maradt belőle más, csak egy elhasznált fekete kordzakó, valahol a gardrób legalján, amit évek óta elő-előveszek, hogy jó lenne egyszer tisztítóba vinni, hátha lesz még belőle valami, hátha felveszem még. Aztán persze dobom is vissza, mert hiába lenne kitisztítva, a szabás már nem az igazi, nem is állna már jól.

Hét évente állítólag teljesen lecserélődik az ember. A hús. A bőre, a sejtjei. Csak így történhetett. Szétszórta a szél, lefolyt a kádvízzel. Azóta az Ibolyát átépítették, a kelletlen néniknek nyoma veszett.

"Rossz ez a jegy! Nem érted? Miért nem érted!? Most mondom!" - kiabálja tőlem pár méterre a kalauz egy angol srácnak, mert úgy érzi, hogy a nyelvi akadályokat leküzdheti azzal, ha folyamatosan emeli a hangerőt. A vonat a nagy magyar semmiben száguld, na jó: halad, lassan tíz óra lesz. Egy lány megkér, hogy vigyázzak a csomagjára amíg kimegy, úgy látszik, mégsem vagyok olyan lestrapált és barátságtalan külsejű mint ahogy érzem magam. Pár óra múlva kocsiba szállok, és irány a tenger.

Két hét múlva pedig folytatódik a munka és gatyába rázzuk ezt a várost, ha akarja, ha nem. Nem árt készülődni. A szezon nem barátságos mérkőzés.