Csillagszálló >>>

Štrofeková
Csillagszálló
IV. évfolyam 2. szám, 2009. február

Štrofeková nem gondolta volna, hogy egyszer egy használaton kívül helyezett iskolaépület kémialaborjának munkalapján fogják megbecsteleníteni. A megbecstelenítés szót használta, ha az esetre gondolt, pedig ilyesmiről szó sem volt. Bár úgy kevésbé gyötörte volna a lelkiismeretét. Görcs szorította össze a gyomrát, ha arra gondolt, hogy fény derülhet a történtekre. A családi örökségre, ükanyja hírnevére gondolt ilyenkor. Az asszony amellett, hogy a lelkész özvegyeként kemény kézzel irányította a falut, jó pár boszorkányt fogott perbe. Szükség is volt erre akkoriban, mert Jasná Horka környékén a hegyekben még ötven-hatvan éve is szentül hitték a nők, hogy ha más asszonyok aszalt szarával etetik meg a férjüket, akkor aznap nem veri őket agyba-főbe. Lett is ebből a hiedelemből elég bizarr eset, Tomáš nénit egyszer úgy kellett kihalászni az öregözvegy Sklenárová árnyékszékéből. Már jó pár évtizede nem történt hasonló eset, de ezután végképp eszébe sem jutott senkinek ilyesmivel próbálkozni.A merészebbek korábban arra is rávették magukat, hogy halottakat kaparjanak ki, és csontjaikat a haragosuk kútjába dobva hozzanak rá rontást. Az ükanya munkája híressé tette a családod, ez volt a családi átok. Anyáról lányra szállt az örökség.
Bože môj – ébredt sikítva, ahányszor csak a történtekkel álmodott, rendszerint annál a pillanatnál, amikor a hasán fekve éppen a lombikokat söpörte le csapkodó kezeivel és felemelve tekintetét Rudo, a jéerdés traktorista döbbent arcát látta benézni az ablakon. Tekintetük összetalálkozott, mire Rudo összerezzent és elfutott. Az fájt legjobban Štrofekovának, hogy kifejezetten élvezte a helyzetet. Hogy csak saját verejtékének szagát érzi, hogy a kamaszsrác a háta mögött ütemesen zihál, és valaki nézi mindezt. Szóval Štrofeková rettegve gondolt vissza az eseményekre, rettegett, hogy Rudo láthatta őt, de nyugtatta magát, hogy a félhomályos nyári estében csak ő látta a kintről benéző arcát, az övét elrejtette a tantermi sötétség.
Az iskola ekkor már nem működött, szigorúszürke kockaépület volt a hatvanas évekből, csupa szöglet és szöglet, mintha az építők megesküdtek volna, hogy egyetlen hajlatot, egyetlen ívet sem engednek a tervrajzokba. Ráépítették a szövetkezeti szántóföldek egyikére, nem messze a jéerdé egyik telephelyének bejáratától, ahol halmokban álltak a gépek, traktorok, kombájnok, azokon mászkáltak a gyerekek esténként, amíg várták a véletlenszerűen közlekedő buszt a napközi után. Kapkodva építették a középületeket az utóbbi évtizedben. Csak álljanak a falak, legyen tetejük, a többi nem számított. Ferde, hasas falak jellemezték a legtöbb épületet, amelyeket a brigádoknak időre kellett felhúzniuk. Nem bajlódtak a vízmértékkel, a malter és mész arányával, tervekkel, semmi mással, csak húzták fel a falakat, rakták a téglát. Szögletes, ormótlan épületek születtek így, lapos tetővel, szimmetrikusan elhelyezett kockaablakokkal. Szögletesek voltak a kilincsek, az ajtók, a korlátok és az ablakok, a padló linóleumborításának mintázata, minden csupa szöglet. A falakon még ott díszelegtek a békegalambok és vörös csillagok, csillogó tekintetű partizánok fekete-fehér képei a poliészterből kivágott betűk mellett, melyekből több nyelven is kirakták a béke szót. Alattuk büszke fiatalok rövidnadrágban, vörös kendőben sorban álltak a képeken, kitüntetésre várva valamilyen iskolaünnepségen, a háttérben éppen pergette a dobot az egyik végzős diák, miközben Lenin arcképe felé fordulva tisztelegtek a többiek. Lassan elfogytak a diákok, mentek a városba, a falusi iskolákba nem volt már kit küldeni, pénz sem volt elég, egyre kevesebb termet használtak, egyre több volt a szénszünet. A hegyekben már októberben kezdődött a tél, egykettőre lezuhant a higanyszál nulla alá. Az épület sem bírta sokáig, egy napon beszakadt az egyik tanterem plafonja, szerencsére éppen nagyszünetben. Akkor aztán végleg megpecsételődött a sorsa, bezárt, lakatot tettek az ajtókra, és életveszélyesnek nyilvánították. Lassan körbenőtte a borzag, alig lehetett megmozdulni tőle. Nagy sárga matricák jelezték, hogy tilos és életveszélyes bemenni, nem is véletlenül, mert az épület egyik szárnya megsüllyedt, a felsőbb emeletek olyan súllyal nehezültek a földszintre, hogy végig megroppantak az ablakkeretek, kitörtek az üvegek. Így aztán már csak a környékbeli fiatalok szökdöstek be néha az apjuktól lopott borovičkával, meg a nőikkel, ha nyugodtan akartak dugni, volt hely bőven, túlharsogták egymást az osztálytermek, nyikorogtak az ott hagyott katedrák a ritmusos mozgások alatt. Štrofeková sosem hordott bokánál magasabbra engedett szoknyát, abból is mindig a fekete, vastag anyagút vette. Néha-néha jó hangulatában vagy vidám ünnepek alatt, nyaranta valami szürkét megengedett magának, de ennél tovább sosem merészkedett. A szoknya alatt mindig vastag harisnyát viselt, akkor is, ha tikkasztó volt a hőség, ezt elvárta a falu többi nőjétől és fiatal lányától is, mondogatta is nekik, hogy harisnyát vesztek, akkor is, ha rátok olvad. Megvolt hozzá a tekintélye, harmadik generációs tanítócsaládból származott, és igazgatóhelyettes is volt, amíg az iskolát be nem zárták. Lehetett volna igazgató, de inkább helyettes maradt, mert a helyettes felelt a fegyelmi ügyekért, és ezt a munkát sosem bízta volna másra. Kopogott a fekete bőrcipőben ütemesen fel-alá az iskolaépület folyosóin, osztotta a büntetéseket és a pofonokat, hagyományőrző tanárnak vallotta magát, ezért tartott mindig kéznél egy jó vastag husángot. Meglett, végzős fiúk rezzentek össze, ha megjelent, a kisebbek sokszor sírva is fakadtak.
[...]