Csillagszálló >>>

Unalom
Csillagszálló
III. évfolyam, 5. szám, 2009. július

Milan nyitott szájjal nézte a kötélen vergődő macskát, ahogy hörgött és görcsösen kapkodta a lábait. Miközben himbálózott, néha meglökte a keresztgerendáról lelógatott fokhagymacsokrokat. Szép sorban lógtak, végig a padlástérben, mellettük zsíros fényben lengedeztek a fakó színű oldalszalonnák. Émelyítő illata volt a padlásnak, a macskák sokszor órákig ültek, nézték a szalonnákat, járkáltak alattuk vagy a szomszédos gerendák tetején. Milan elbambult, a szeme megakadt a félhomályban egy félrecsúszott tetőcserépen, amelyen át beszűrődött a napfény, és sárga pászmát vetett a poros levegőben. Maga elé lehelt egyet, figyelte, ahogy a szájából, torkából kiforduló pára szétcsapódik a hideg padlástérben, keveredik a porral, és meg-megbillen rajta a fény. Újra a fénypászmára pillantott a himbálózó állat lábai alatt, nézte, ahogy áttör a gerendák között, zuhan nyílegyenesen a fokhagymacsokrok mellett a föld felé. Újra lehelt egyet a félhomályba, megfigyelte a sűrű párafelhőt, a páracseppek mozgását, a kezével is bele-belenyúlt, felkavarta a szálló porszemeket a félhomályban.
Juro valahogy így képzelte el, hogyan történhetett. Talán csak az unalom miatt. Milan sokszor mondta ezt Jurónak: mert unatkozom. Színtelen, közönyös hangon mondta. Ment Juro mögött, aki számolta a botaski csusszanását, és előreszegezett tekintettel kapkodta a lábait. Sosem a saját lépéseit számolta, mindig Milanét. Ha elért négyszázig, az jót jelentett, mert akkor már közeledtek Milanék házáig. Azon túl sosem követte, az volt az egyik utolsó ház a faluban, csak Juro ment tovább a hegynek tartó erdős úton a régi temető mellett, ahova Milan nem mert utána menni, mert rettegett a haláltól. Ha meglátta a temető öreg gesztenyefáit, a barnán korhadó kerítést és az ápolatlan sírdombokat, megtört a gonosz fény a szemében, hátrálni kezdett, mint a megrémült kutyák.
Juro szerette a halottakat. Szerette az elhagyott, ápolatlan temetőt is a félrebillent, pókhálós keresztekkel, a sírdombok között bóklászó macskákkal. A temető korhadó portája régi fafaragványokkal volt díszítve. Koponyák, csontvázak, kíntól eltorzult arcok borították. Senki nem tudta már, hogy ki készítette, senkit nem is érdekelt. Mesélték, hogy nagyon régen egy idegen járt a faluban, furcsa nyelven beszélt, valamiféle barát volt, ő faragta a temetőkapu fájába a díszeket. A legenda szerint aznap a Babka família egyik szépanyja ment a temetőbe sírt gondozni. A portához érve felemelte tekintetét, és a torz faragványok láttán remegni kezdett, vetette magára a kereszteket, kruci, jezišimaria bohmilujsa, kiabálta, majd összerogyott. Amikor rátaláltak, még élt, remegett, tekintetét le sem vette a faragott kapuról. Utolsó erejével csak annyit kért, hogy ne temessék oda, a faragott kapus temetőbe. Így történt, hogy új temetőt jelöltek ki a babonás falusiak, sőt, aki tehette, el is kerülte az öreg temetőt onnantól fogva. A fiatalabbak között akadt olyan, aki sosem látta a rémisztő faragványokat. Nem merték megnézni. Így aztán a falu régi temető mellé eső kijáratát is egyre kevesebben használták, kis kerülővel új utat törtek maguknak a hegyek felé. Csak Juro meg Fero, az erdész járt arra, ha nagy ritkán lelátogatott a faluba, de Ferót nem érdekelte különösebben sem Lucifer, sem az Isten, egyedül a pálenkának meg a lovainak élt. Juróékhoz hasonlóan ő is a hegyek között lakott.
Juro ezeket a faragványokat is szerette. Nevet adott nekik, sokszor azon kapta magát, hogy beszélget a koponyákkal. A temetőben, ahova senki nem merte betenni a lábát, nagyobb biztonságban érezte magát, mint bárhol. Milan ott volt az utcákon, a buszon, az iskolában, de még éjjel az álmaiban is. Juro sokszor a temető fejfáinak dőlve aludt, félálomban bóbiskolva nézte a szálló pókhálókat, hallgatta a szél sípolását a keresztek között.
Aznap késve érkezett, becsöngettek, de a folyosókon még zavart tekintettel suttogták Milan nevét, és vitatkoztak kisebb-nagyobb csoportokban a termek előtt. Az alsósokat amúgy se nagyon avatták be, a tanárok szétoszlatták a kíváncsiskodó kicsiket, kezükkel hadonászva rebbentették szét az összeverődőket, hessegették be őket az osztálytermekbe az otromba iskolaépület folyosóin.
A szövetkezeti szántóföldek egyikére építették valamikor a hatvanas évek végén a több tömbből álló fehér kockaépületet, nem messze a jéerdé egyik telephelyének bejáratától. A nyolcvanas évek elejére már omladozni kezdett, engedett a ciment, mállott a vakolat mindenütt a falakról, megroggyant a kémény, megsüllyedt az oldala. A lapos tető akkora súllyal dőlt az iskolaépület egyik oldalára, hogy ott maguktól berepedtek, betörtek az ablakok, ki kellett az összes termet üríteni. Később bezárták, lakatot tettek az ajtókra. A helyi suhancok néha még belógtak a tornaterembe, ugráltak az otthagyott trambulinokon, himbálták magukat a köteleken, célba dobtak az ablakokra. Később valaki letörte a lakatot a tornaterem belső ajtajáról; megnyílt az út az épület belső részei felé, nyögések, zihálások töltötték meg a sötét iskolafolyosókat, mert a környékbeli suhancok ekkor már a nőiket is odahozták. Az otthagyott padokon, katedrákon dugnak, mesélték a kiskocsmában. Valaki egyszer benézett az ablakon egy félhomályos nyári koraestén, ott kefélt hátulról egy srác egy vörös nőt a kémialabor hatalmas munkalapján. Hassal ráfektette az asztalra, így pont kézre állt a lány nagy, hófehér feneke. A vörös nőcske le-lesodort egy-egy ottfelejtett lombikot, kémcsövet. Senki nem ismert vörös hajú nőt Jasná Horkán, sem a környéken, csak a Štrofekovát, aki sosem hordott olyan szoknyát, amely ne takarta volna az egész karját és nyakát. A nyári iskolai ünnepségeken egyesével nézte végig a lányokat, hogy viselnek-e harisnyát a szoknya alatt; mondogatta is nekik, hogy akkor is muszáj hordaniuk, ha rájuk olvad. Begomboltatta velük a blúzok és szvetterek legfelsőbb gombját, kontyba köttette a hajukat. Az ükanyja hajdanán rettegésben tartotta a falu összes nőjét. A könnyelműeket be-beparancsoltatta magához, hogy az ujjával ellenőrizze, szüzek-e még. Rettegett is mindenki a rossz hírű asszonytól, halkabbak voltak a mulatságok, félénkebbek a nők és kiéhezettebbek a férfiak, emiatt sok volt az asszonyverés és az ivászat, de az ükanya, aki a lelkész özvegye volt, úgy gondolta, ez még mindig kisebb baj, mint bűnben élni.
A lókupec Mráz családja vagy kétszáz éve gyűlölködött Štrofekováéval, mert a szigorú asszony perbe fogta Mráz ükanyját paráználkodás és gyilkossági kísérlet vádjával. Anyaszült meztelenre vetkőztette a falu kellős közepén, és száz botütést szabott ki rá, majd a fináncok kezére adta. A száz botütést ő maga osztotta ki. Szikrázott a szeme a gyűlölettől, gyöngyözött a homloka, egyesek szerint az utolsó ütéseknél furcsa fintorba torzultak az arcvonásai, sokan esküdöztek, hogy a hasa aljánál matatott a szabad kezével; ezt persze senki nem is hitte el, akik meg látni vélték, azok nem hangoztatták inkább, nehogy bajuk legyen belőle. A perbe fogott asszonyt végül elvitték, az öreg Mráz meg aznap este beszlopált, leitta magát a sárga földig. Dühtől habzó szájjal, baltát lóbálva törte be Štrofeková ükanyjának kapuját, szaladt is össze a szomszédság megakadályozni a tragédiát. Az öreg Mráz a védtelen özvegyet egyetlen pontos suhintással vágta volna agyon az ágyában, ha a szomszéd Jozef Babka oda nem ugrik. Az ő sírját ment nem sokkal később gondozni az anyja, aki szörnyethalt a temető fafaragványai láttán, mert a fiú koponyájában akadt el Mráz fejszéje. Babka arcvonásait sokáig nem feledték a szemtanúk: a döbbent tekintetet és a közönyössé ernyedt izmokat. Mráz a lova hátára pattant, és elvágtatott a hegyek felé. A városi tanács emberei két nappal később találtak rá az erdőben, egy barlangban; mire észbekapott, már a fogdában ücsörgött, és odakint az udvaron épp a hetedik hurkot vetették a kötelére.
Kikezdhetetlen híre és családi háttere miatt az nem jöhetett szóba, hogy Štrofekovát hágták farba a kémialabor munkalapján. A kocsmában a legidősebb Mráz, aki a fél lábát otthagyta a háborúban, ugyan ezt a lehetőséget is felvetette a sokadik kupica után, de a többiek ijedten húzódtak el mellőle, mintha bármelyik pillanatban beléjük csaphatna a villám. A fiatalokat pedig nem zavarta senki, míg végül az egyik épületszárny annyira beázott, hogy roggyant egyet a fal, majd feladta a küzdelmet, összeroskadt. Akkor aztán már nem jártak oda többet a fiatalok sem akarták, hogy dugás közben szakadjon rájuk a tető, elmaradoztak azok is.
Szúrósan nézett egy tanár Juróra, aki kapkodva vetette oda neki a kötelező česť prácit. Juro piszkosszőke parasztgyerek volt a hegyekből, nagyszülei még pásztorkodásból éltek, amíg nem modernizálta őket a szövetkezet, öregkorukra már csak ültek a nyári konyhában és hallgatták a rádiót, vagy az egyetlen fogható tévéadót nézték, ha a széljárás engedte. A második órára csöngettek már be. Sűrű havazás borította el a környező hegyeket, hatalmas pelyhekben hullott a hó három napig. Két napig üres is volt az iskola, moccanni sem bírt senki semerre, mindenki otthon ült, és türelmesen várta, amíg végre őket is elérte a hókotró. Csikorgó hidegben vacogtak az emberek hetek óta, rövidek és félhomályosak voltak a nappalok, otthon ültek a környékbeliek az áporodott levegőjű, szénnel fűtött nyári konyhákban naphosszat a vaskályha mellett, viaszosvászon asztalokra könyökölve. Nézték a falakon a feszületet, egymást; várták, hogy elteljen a nap, a hét, hogy véget érjen a tél, elolvadjon a hó, vagy legalább a jéerdé traktorai jöjjenek, és szabadítsák ki őket, tisztítsák meg az utakat. Aztán legyintettek, hogy oj načo, mert eszméltek, hogy úgy sem mennének sehova. Így is, úgy is itt ülnének az áporodott, fokhagymaszagú nyári konyhában a büdös vaskályha mellett, bele-beledobnának időnként egy lapát szenet, néznék egymást meg a feszületet a falon. A legeldugottabb faluba értek legkésőbb, napokig egy lélek ki sem mozdult a házakból a farkasordító hidegben. A környéket belepte a csendes, mindent átható unalom.
Csak az unalom ne érjen el, mondogatta Jurónak a nagyapja, az öreg Havran. Szikár parasztember volt, túl a nyolcvanon, szögletes, csontos arccal és pajkos világoskék tekintettel. A háború utolsó évét a hegyekben rejtőzve töltötte. Lövést kapott, amikor be akarták sorozni; majdnem belehalt. Nem az én háborúm, mondta a nemec tisztnek vállvonogatva.
Az unalom gonosszá teszi az embert, így mondogatta Havran. Egyszer a háború idején is hetekre elzárta a falut a hó a külvilágtól. A hatalmas hidegben csak a hegyek között morajló ágyúkat, a ropogó puskák hangját lehetett néha-néha hallani. Ültek otthon hetekig a falubeliek, akik még megmaradtak: az öregek, a gyerekek és az asszonyok, és várták, hogy történjen valami. Valami, mindegy, bármi. Aztán a tizenhatodik csendes, hideg reggelen megtörtént. Egy elmetélt torkú nemecet találtak a templom előtt a hóban. Keményszabású egyenruháján folydogált a még meg sem fagyott vér, beterítette a tejfehér havat. Volt, aki felismerte benne azt a tisztet, aki alig egy éve járt a faluban a katonáival, besorozni a férfiakat: nem beszélt sokat, csak állt az összehívott néppel szemben a templom előtti téren. Kiválogatta a férfiakat, puskájával intett nekik, hogy szálljanak fel a teherautóra. Havran nem mozdult. A tiszt minden indulat nélkül intett neki újra, majd tanácstalanul nézte, ide-oda kapkodta a tekintetét a katonái, a falusiak és Havran között. Kibiztosította a samopalját, és üvölteni kezdett Havrannal, aki meg sem mozdult, csak remegtek az izmai, alig bírt talpon maradni. Aztán eldördült a puska. Havran belecsuklott a hóba, a tiszt az arcára kenődött vért törölgette, döbbenten nézte a füstölgő puskacsövet, a földön fekvő Havrant meg a vért a kezén. Pár pillanatig tartott ez a csend, majd észbe kapott. Üvölteni kezdett, beleeresztett egy lövést a levegőbe, és mutatta, hogy mindenki maradjon a helyén. Aztán a kocsit lezárták és elmentek. Havrant meg ott hagyták a földön. Pont ott, ahol egy évvel később a nemec katonát találták a tizenhatodik napon a hóban. Másnap ki sem mozdultak, a függönyök mögött ültek a sötét házakban, amelyekbe beszűrődött a kihallgatások zaja. Havrant keresték. Még egy év volt a háború végéig. Havran az egész időt egy barlangban gubbasztva töltötte a hegyekben. Kérdezték tőle a háború után, hogy édes volt-e a bosszú. Nem bosszú volt ez, csak unalom – többet nem is beszélt az esetről.
Amikor a mostani havazás elkezdődött, Juro hazafelé tartott. Már akkor járhatatlan volt az út, a kövér hópelyhektől alig lehetett látni. A falu volt a végállomás. Az utak véget értek, földutak vették át a helyüket, amelyek belevesztek a hegyekbe, eltűntek az erdőben, a cséeszádé járata nyögve-fújtatva kanyarodott a buszforduló betonplaccon, és indult visszafelé. Dísztelen és nyomasztó gépek voltak a cséeszádé buszai, kopott-kék színük illett a szögletes középületekkel elcsúfított falvakhoz.
A nyolcadikos Milan csak hallgatott mögötte az úton. Nem szólt, nem tett semmit, pedig Juro végig a hányingerrel küszködött a félelemtől, hogy mikor törik meg a varázs, mikor ugrik neki Milan habos nyálat köpve az arcába, két marokra fogva a torkát, és a térdét belevágva a gyomorszájába. De szokása ellenére Milan nem tett semmi ilyesmit. A macskákon járt biztosan az esze, gondolta később Juro, azokat akasztgatta már képzeletben, nézte, hogyan csinálnak maguk alá kínjukban, ahogy kapálóznak a fokhagymacsokrok között a gerendán átvetett vaskos zsinegköteg szorításában. Juro hetekig nem tudta elhessegetni a fejéből ezeket a képeket: folyton Milant látta, meg ahogy Milan értetlenkedve áll a kimúlt, mozdulatlan macskák felett. Talán ezért vette a kezébe a zsinegköteget, nézte sokáig, morzsolta ujjai között a szőrszálakat. Előző nap viszont csak csendben sétált Juro mögött, nézte a havat, a lábnyomokat, és meg sem szólalt egészen a falu végéig, ahol útjuk kettévált, ahol a temető fakeresztjei között Juro korábban nemegyszer térdre rogyott és epét hányt, mert így tört ki belőle az idegesség.
A tanár még nem ért be a második órára, így Juro észrevétlenül besurranhatott az osztályba. A szélső padsor legelején ült. Valaki hozzá hajolt, hogy tudja-e, mi van Milannal. Juro kérdőn nézett. Milan meghalt, felakasztotta magát, suttogta oda az illető, mutatta is a kezével, az ujját a nyakához nyomta és balról jobbra elhúzta, hogy koňec. Macskákkal szórakozott a padláson, azokat akasztgatta fel, majd talán viccből hurkot vetett a saját nyakára is. Nem tudni, mi történt, de ott találták meg lógva a padláson. A harmadik szünetben bemondták a hangosba, hogy Milan nem jön többé az iskolába, és hogy az emlékének egy perces néma csenddel adóznak, állt az egész iskola, állt Juro is, és örült hogy Milan nincs többé.