Litera >>>

Lee van Cleef a földre került
2009. augusztus 10

Nem tudom máshogy kezdeni: Phil Carney legyen átkozott, hol az égő, perzselő napon Lee a földre került. Cseh Tamás halott. Talán tizenkét évesen hallottam őt először, azóta vagyok vele - a zenéjével - bensőséges viszonyban. Úgy jöttem tizennyolc éves, kordzakós, felvidéki gyerekként Budapestre, hogy már mindent tudtam erről a városról. Hogy áll tükröződve folyónak szélén és ólomfüstből van itt az embereknek a lelke: szállna, de csak ingadozik saját súlyába veszve.

És én úgy voltam a városommal, hogy legszívesebben azt mondtam volna: hu-huhú-hú! És ezzel még nem mondtam semmit. Pedig beszart kamasz voltam, egyetlen dohányszagú zakóval, de négy egyházi-bentlakásos gimnáziumban eltöltött évvel a hátam mögött: mérhetetlen szabadság hullott az ölembe, olyan sok, hogy nem is tudtam vele mit kezdeni, pedig amikor ezzel sulykoltak a tanárok a gimnáziumban, nem hittem el nekik. Emlékszem az első pesti hónapokra: ha megjelent egy egyetemi tanár, riadtan kaptam a cigarettát tartó kezemet a hátam mögé. Ilyen reflexeket nevelt belém a pápai kollégium. Teljes erővel kezdtem habzsolni Budapestet, cirkófűtéses albérleteket, belvárosi tereket, villamosokat. Cseh Tamás Budapestjét.

A szombatom ennek jegyében telt, Cseh Tamás dalokat hallgattam, ittam keverteket, megrendeztem a magánmegemlékezésemet.

Beszéltem ma anyámmal, kérdezte, mi újság, mondtam, nem vagyok jól, meghalt Cseh Tamás. Apád szerette Cseh Tamást - mondta anyám, mintegy mellesleg, én meg döbbenten kaptam fel a fejem. Majdnem huszonnyolc éve ismeretlen ez az információ előttem. Hirtelen megtudtam, hogy ismerem apámat. Hogy van bennünk valami közös, ami jó is. Mert hogy van bennünk olyan közös, ami rossz, azt eddig is tudtam, pontosabban a felnőttkorom bebizonyította. Hasonlítok apámra, nincs mentség, nincs mellébeszélés. Mondtam, hogy az lehetetlen, nem tudtam igazából azt sem eldönteni, örüljek-e a hírnek vagy sem. Én szeretem Cseh Tamás zenéjét, vagy apám szerette? Ki az az ember, akit én elraktároztam, hogy na, tessék, ez lenne itt a te apád. Nem, nem - az információ biztos, hajtogatta anyám, küldtem neki számokat, ismételgette, hogy ez bizony az, semmi kétség, apád ezt hallgatta bakeliten, és akkor apámat képzeltem el a Lastovičia 1. panelkockájának földszinti lakásában, ahogy Cseh Tamást hallgat, talán pont azt, hogy drága Irén, apánkkal ne találkozz kérlek, egy senki ő, mióta anyát cserbenhagyta, egy bajkeverő, hogyha ivott, mindig elveszti a kontrollt, és nincs az a nő, akivel ne próbált volna így vagy úgy szerencsét. Na jó, az indulat most elragadott kissé. Hallgatta ezeket a számokat, talán gitározta is, mert van egy emlékem, hogy gitározik (vékony csontos arcú fickóra emlékszem, mint én) az sem biztos, hogy igazi ez az emlék, olyan rég volt. Olyan rég, hogy az apa megnevezés sem igazán korrekt, csak jobb híján használom, mert ezt a kategóriát így nevezik, valójában kényszeredetten egy keresztnévre áll a szám, ha szóba jön. Végül is ez most már persze mindegy.

Cseh Tamás halott, és ezzel Magyarország egy kicsit megint gyengébb hely lett. Halála hiányérzettel tölt el, mindenről valamelyik Cseh Tamás dal jut eszembe napok óta, augusztus van, reggelente kilépek a kapun a tomboló nyárba, tetőzik a gazdasági probléma, hát megyek, Budapesten pénzt keresek. A második ketrecben már én kushadhattam,/ úttörősípomból nem jött ki hang, / ellenőrzőmbe a tanár úr beírta: / Az lesz, mi apja lett, hazátlan bitang. - És ráadásul pár Cseh-Csengey sor lüktet folyton a fejemben, zakatol, hogy nem hallom tőle, hogy zúgnak a zajok a fülben.