Litera >>>

Kálmán Gábor: Walt Disney-generation (Litera netnapló)
2009. augusztus 12.

Valahogy azért mégiscsak itt vagyunk ebben a fene nagy évezredben. Odakint zajmorzézik a város, lüktet Budapest, franc se tudja, mit üzen. Magunk vagyunk benne, ennyi biztos. És nincs, mint régen, akivel összekacsintson az ember, hogy - ugye te is magad vagy? Vannak benne különböző nők, hangulatok, gigabájtok, regények és különböző korszakok, mintha vakolatrétegek rakódnának a téglafalra, lekopva, elszürkülve, újrarakva. Mint a változó-újuló utcafrontok.

Bináris számrendszer lett, így múlik el ez az évezred majd. Hogy ki mit csinált, itt ma már nem figyeli senki. Nincsenek átütő eredmények és jellemek, nincsenek nagy alkotások. Tengődés van benne, elmúlás, meg alkohol. Elmúlás, nem elhalás: mert nincs ebben semmi pátosz, csak eltelik az idő, és megszokjuk, hogy így megy ez. Hogy reggelente "megyek, Budapesten pénzt keresek, fogom, amim van és megyek". A barátok luxusáról is letettünk már. A barátok megváltoztak vagy külföldre mentek, vagy mindkettő, s ha egyik sem, hát csak nincs kedvünk szóba állni velük. Vagy nekik nincs velünk. "Micsoda vidék! Így szólt Desiré".

Úgy nőttünk fel, hogy nem tudtuk pontosan, miért is kellene rajonganunk. Olyan szerteágazó lett ez a huszonegyedik század, hogy érzelmes ember nem találja benne a helyét. Mi történt? Bassza meg, mi történt, lányok?! Hová tettük el, hol rontottuk el? A régi lányok sem élnek már. Feleségek lettek, vagy (még jobb) a feleségünkké lettek, nyomukat belepte többgigányi információ. Itt ragadtunk a nagy ezredeleji Budapesten, nyakunkban alaplapokkal, oldalletöltésekkel, nyelvrontással és rímtelenséggel.

Ha kérdezik, milyen komoly dologra emlékszünk először, hát vakargatjuk zavarunkban a tarkónkat, és talán apánkra, nagyapánkra gondolunk. Hogy nagyapáinknak a fronton olyan hideg volt, hogy hátrafelé szaladtak vizelés közben, nehogy hozzájuk fagyjon. Apáinkat meg megfigyelték, vagy talán pont ők figyeltek meg.

És mi jutott nekünk?

A legelső közéleti esemény, amit megjegyezhetett a korosztályom, az volt, hogy megszakították a Walt Disney adását Antall József halálakor. Tessék, itt van nekünk a huszonegyedik század, a nagy ironizálások kora. Lehetne itt egy könnyű nemzedék, de nincs, mert még nem sikerült összelapátolniuk az apák korát, helyette a Duck Tales című mese jár az eszükben, ha az első rendszerváltás utáni kormány miniszterelnökére gondolnak. Az a fekete képernyő, az a vasárnap délután.

A vasárnap délutánok egyetlen jó pillanata volt a Walt Disney. Emlékszem, hogy a világvégi, elveszett szlovákiai tájakon, ahol akkoriban laktam, csodaszámba ment még '93-ban, ha sikerült tisztességesen befogni a magyar adókat. Az egyetlen igazán jó dolog volt a hetemben, ha sikerült megnézni a Walt Disney-t. '93-ban már tizenegy éves voltam, persze kifelé tarthattam az ilyesmiből, de nem emlékszem, hogy később valaha is megnéztem volna a Walt Disneyt. Költöztünk, fokozódott a szlovák-magyar helyzet, mire észbe kaptam, már kamasz lettem, gimnáziumba mentem Magyarországra, Cseh Tamást hallgattam és megvettem az első doboz cigimet.

Most meg itt vagyunk ebben a szép, új évezredben, és nem tudjuk, hogy igazából mit is akarunk. Akarunk egy egyértelműbb országot, de úgy, hogy közben ne kelljen rá gondolnunk. Akarunk egy tisztább elmúlt húsz évet, de úgy, hogy ne kelljen újrajátszanunk. Akarjuk, hogy csak úgy, szimplán jobb legyen nekünk, hogy ne vágtunk volna mindent gajra. Talán azt is akarjuk, hogy a Walt Disneyről ne a hazánk jusson az eszünkbe.