Litera>>>

A boldogság és a halál
2009. augusztus 15.

Tegnap esküvőn voltam. Volt is nagy nyüzsgés-jövésmenés, a tegnapi naplómat is úgy gépeltem be, hogy közben fél kézzel kötöttem a nyakkendőmet, a másikkal meg vagy pötyögtem a laptopon, vagy újra és újra becsuktam a szobaajtót, mert Anna be-berontott, hogy hol van ez, meg hol van az, meg menjünk már, és különben is kit érdekel a netnapló. Ezt különösen éles hangsúllyal mondta, mert tíz éve ismer, és pontosan tudja, hogy hova kell szúrni, hogy összekapjam magam.

A tegnapi tehát egy igazi vidám nap volt, napfénnyel, Balatonnal, egy szép és szerelmes házaspárral, töltött káposztával, meg annyi boldogsággal, amennyi belénk fér. A nyüzsgés most is tart, annyi ember amennyi itt van, nincs is a világon, én rosszul tűröm a nagytársasági életet, általában ilyenkor menekülőre fogom, persze mindenhol rátalálnak az emberre.

Most éppen a garázs melletti lomtároló raktárszobában ücsörgök egy kiszuperált műanyag kertiszéken, előttem a laptop egy régesrégi zsúrkocsin, és azon töröm a fejem, mennyi időm van míg rámbukkannak.

Apropó, boldogság. A boldogságot azért szeretjük, mert eltereli a figyelmünket a lényeges dolgokról. A lényeges dolgok (nem jó kifejezés, most nincs jobb) márpedig olyanok, hogy csak a macera van velük. Ha rájuk gondolunk, az teljesen felemészti a szervezetünket, leköti minden energiánkat, el-elbambulunk miattuk, nem tudjuk követni, amit a másik mond nekünk, és riadtan próbálunk kulcsszavakat visszakeresni, amikor észrevesszük, hogy már legalább három perce beszélnek hozzánk, mi pedig mosolyogva nézünk az illető szemébe, de fogalmunk sincs róla, hogy miről beszél.

Ha boldogság van, akkor az agyközpontok lekapcsolják magukat a problémákra fogékony egyéb agyközpontokról, és a fenti állapot megszűnik, a lényeges dolgok ilyenkor nem zaklatnak minket.

Az agy már csak ilyen, nem szeret dolgozni, megpróbál lebeszélni minket a munkáról. Tanulás előtt például hirtelen ezer más, halaszthatatlan (agymunkát nem igénylő) dolgunk akad, például rendet kell rakni az íróasztalon, vagy le kell vágnunk a körmünket, és így tovább. Leíró nyelvtan vizsgám előtt annó egy vasárnap délután leadott, tökéletesen idióta ifjúsági filmet úgy izgultam végig, hogy majdnem belázasodtam tőle. Meg voltam róla győződve, hogy ezt a hihetetlenül izgalmas filmet végig kell néznem, nyilván azért, hogy addig se kelljen azt a bizonyos, bántóan fehér grammatika könyvet kinyitni. (Négyszer futottam neki a mai magyar kettő vizsgámnak, végzős voltam már, amikor még mindig bejártam a fiatal magyarosok közé erre az előadásra. Amikor L. tanárnő a negyedik alkalommal is meglátott év elején besurranni a terembe, akkor kétszáz diák előtt kiáltott fel végtelen keserűséggel a hangjában, hogy már megint maga, Gábor?!)

Szóval, az agyunk ellenünk dolgozik, ezért szól ez a szép huszonegyedik század a mérhetetlen boldogságról meg vidámságról, és ezért érzi elveszettnek magát benne az, akinek a boldogság többet jelent a félgallonos kólás poharak tetején bucskázó jégkockáknál.

Nemrég újra elmentem Velencébe, eltökélt szándékom volt, hogy megkeresem azt a templomot, amibe az első alkalommal véletlenül tévedtem be. Nem túl feltűnő templom volt, nem is nyüzsögtek benne a turisták. A barna félhomályban a padok között csak egy ember ácsorgott, arcán tipikus turistaérdeklődéssel, térképpel a hóna alatt, fényképezőgéppel a nyakában. Amikor körbenéztem, a hideg vadul futkosni kezdett a gerincemen. A színes ablaküvegeken gyéren beszűrődő fényben jól ki lehetett venni az ablakokkal egy magasságban sorakozó szobrokat. Tompa, avítt fényű márványszobrok voltak, sokfélék, látszólag több kéz munkája, talán nem is mindegyiket ebbe a templomba készítették, jó velencei szokás ez a gazdag szedett-vedettség.

Ezek a szobrok mind a halálról szóltak. Arról, hogy hiába nézel ilyen áhítattal barátocskám, nincs kegyelem. Az akarattal, hittel, vagyis egy másféle boldogsággal átitatott templomi teret görcsberánduló arcok, koponyák, csontvázak, apokaliptikus víziók díszítették. Más korokban jobb viszonyban voltak az egymással ellentétes dolgok. Annyi borzalmat én még egy helyen nem láttam, mint amennyit ebben a templomban.

Közben mégis azt éreztem, hogy itt nem néznek hülyének.

Joggal vethető a szememre, de így kerülhetnek ilyen végletek egy naplóba.