Litera>>>

Ahol mindenki mindenkit akadályoz
2009. augusztus 16.

Ha a naplóírást a szoborfaragással lehetne összevetni, akkor én az a figura lennék, aki a viccben csak faragja vadul az egyre kisebb farönköt, mire egyszer csak megkérdik tőle, hogy ugyan már mi lesz ez, és azt válaszolja, hogy - Fogpiszkáló. Ha el nem baszom.

Annyi fát (szót) még nem pazaroltak el, mint amennyit én, ez egyszer biztos, a tegnapi napról ez a harmadik naplóvázlatom, ezért aztán úgy döntöttem, hogy nem érdekel a tegnapi nap, úgy sem történt semmi igazán lényeges, eltelt megint.

Még szerencse, hogy itt van az nemzeti hét a nyakunkon, amiről a Walt Disney generation tagjának eszébe jut, hogy végre elment ez a nyár is. Még két hét, és nem néznek hülyének, hogy miért rohangálok hosszú nadrágban és hosszú ujjú ingben, mert ennél rövidebb ruhák nem voltak rajtam nyilvános helyen tíz éves korom óta, és akkor is csak azért, mert még anyám öltöztetett.

Ez a huszadikai hét a nemzeti ünneppel már csak ilyen, hogy az embernek rögtön a nyár vége jut róla eszébe, és másnap már zokogva megy dolgozni, hogy megint jönnek a szürke napok. Én meg (januári gyermek) jóízűen röhögök az egészen. Persze már csak ilyenek vagyunk, hogy soha nem a jóra gondolunk, de végül is ez nem vethető a szemünkre. Ez a nemzeti hét jó ok lenne egy hatalmas számvetésre, de úgysem lesz az. Nem azért, mert nem foglalkozunk a dologgal, hanem mert minek.

A beletörődés, igazából inkább ez jellemző, nem is a pesszimizmus. Hogy a kórházban a gonosztekintetű és ellenszenves főorvos bármit megtehet velünk, és amikor (bár szelíd emberek vagyunk) az igazságérzetünket akarjuk helyrebillenteni, akkor a teljes személyzet olyan döbbenten néz, mintha még sosem láttak volna fehér embert. Mert megszokták, hogy bármit lehet, és senki nem fog visszamenni a rendelőbe elmondani a véleményét. (Persze, igen, az orvosoknak is van elég bajuk.) Mi meg szintén megszoktuk, hogy bármit lehet. Hogy a BKV-ellenőr beszélhet velünk úgy, mint egy kutyával, hogy a pincér leugathat minket, hogy miért nem jó az a vizespohár a borhoz.

És csodálkozunk, hogy a teljes baráti körünk külföldön van. Engem is sokszor hívtak, menjek el innen, bárhová, külföldre, de mindig mondtam, hogy köszi, de én most is ott vagyok. Jó sokáig tartott megszerezni az állampolgárságot, én itt szeretném jól érezni magam.

Most olvasom, hogy a Szigeten sokkal több embert kellett orvosi ellátásban részesíteni, mint tavaly. Kérdezik a kint dolgozó orvost, hogy miért. Mert sokkal több a külföldi a Szigeten, mint az előző évben, és nekik természetes, hogy baj esetén orvoshoz forduljanak. Azért.

Milyen csodálatosan szép, vérbeli hazai mondat ez, magáért beszél. Tavaly ezt írtam már: olyan helyen élünk, ahol mindenki mindenkit akadályoz. Az eladó a vevőt, a vevő az eladót, a jelölt a választót, a választó a jelöltet. Idén meg azt írtam valamelyik naplómban, hogy egy év alatt alig változott valami. Bebizonyosodhatna, hogy tévedtem.