Hunčík Péter pszichiáter, etnopszichológus ötvenhét évesen kapta meg az elsőköteteseknek járó Bródy Sándor-díjat, bár tizenhét éves kora óta írónak készült. Határeset című regénye egy szlovákiai magyar kisváros évtizedeit írja meg. Hunčík Péterrel a szlovákiai magyar viszonyokról és a kisebbségi létről beszélgettünk.

fotó: Valuska Gábor

Nem akármilyen pályával a háta mögött kapta meg nemrégiben az elsőköteteseknek járó Bródy-díjat. Pszichológusként, vagy inkább íróként gondol most magára?

Ötven éves koromig nem volt más vágyam, minthogy ez a közösség, a barátaim, a szlovákiai magyarok elfogadjanak íróként. Mindig is író szerettem volna lenni, tizenhét éves korom óta. Addig olimpiai bajnok, tízpróbában, annak volt alárendelve minden. Később az írás lett a mindenem. Írók között nőttem fel, az egyetemen is ilyen közegben tanultam, Grendel Lajos, Fazekas Jóska, Kulcsár Ferenc, Keszeli Ferenc, Varga Imre, Tóth Laci társaságában. Végül mégsem lettem író. Amikor megszűnt bennem ez a vágy és lezártam magamban, hogy akkor ennek vége, akkor könnyeden, felszabadultan, mindenfajta erőfeszítés nélkül elkezdtem írni. Mint Karinthy Cirkusz című novellájában, amikor az ember végig küszködi az életét, gyakorol és végül előveszi a hegedűt az ingadozó építmény tetején és elkezd hegedülni.

Sokáig álnéven dolgozott, majd hosszú éveken át szüneteltette az írást. Mivel foglalkozott közben?

Somos Péter néven publikáltam, elsősorban verseket, meséket, de esszéket, tanulmányokat is. 1980-ban volt egy esemény, ami miatt úgy döntöttem, hogy ebben a közegben nem írok, mert nincs értelme. Amikor a belső cenzúra húzogatja ki a szavakat, akkor nem szabad írni. 1989 végén Tóth Laci rávett, hogy adjam ki a költeményeimet, akkor fizetés nélküli szabadságot vettem ki, dolgoztam három hónapig, összegyűjtöttem a verseimet de a novemberi bársonyos forradalom eseményei elterelték a kötetről a figyelmemet. Ezután az első csehszlovákiai független lapnak lettem az alapító főszerkesztője. Ez volt a Nap. Később visszamentem dolgozni, a csehszlovák köztársasági elnök, Václav Havel kisebbségi tanácsadója voltam. Közben szerkesztettem egy TV-tervezetet: egy több nyelvű, közép-európai tévéadót szerettem volna létrehozni. 1991-ben beadtam a tervet,  meg is nyertem a pályázatot, csakhogy a választások után a Mečiar-kormány elvette tőlem a licenszet. Ezután Csehországban is próbálkoztam, ekkor még együtt volt Csehszlovákia, 1992-ben. Ebből lett a Nova televízió. Sajnos mivel nem volt pénzem, nem én döntöttem el, hogy milyen lesz. A pályázat anyaga meggyőzte a bíráló bizottságot, tetszett nekik a magyar, szlovák, lengyel, cseh, angol nyelven sugárzó tévé ötlete, melynek az anyaga is vegyes lett volna: sport, kultúra, környezetvédelem, a térség problémáival foglalkozó adások. Csakhogy az amerikai befektető Ron Lauder nem támogatta az ötletet, így csináltak egy klasszikus kereskedelmi adót, amit én később ott is hagytam, eladtam a részemet. Közben vezettem a Márai Sándor alapítványt, ami Közép-Európa egyik legismertebb alapítványa lett, és közben azért írtam ezt-azt, de csak kisebb cikkeket.

Hogyan készült el a Határeset, mikor született meg a regény ötlete és mennyi ideig érlelődött?

2002-ben, 51 évesen elfogadtam a meghívást, amit egy kanadai barátom az ottawai egyetemről többször megismételt, hogy menjek ki hozzájuk politikai pszichológiát tanítani. Elmentem, azt gondoltam, legalább lazítok. 2007-ig tanítottam a Carleton Egyetemen, és közben kiderült, hogy amit tanítok, azt jobban tudom, mint ahogy megírták a tankönyvekben. Vettem a témába vágó politológiai könyveket rendszerváltásról, második világháborúról, párizsi békeszerződésről, ‘68-ról, ‘56-ról, de mindezt én személyesen is megéltem, vagy a családom mesélte. A családi hagyományban máig él mindez: hogyan hallgattuk a Szabad Európán az 56-os eseményeket, hogyan szurkoltam ötéves gyerekként az óvodában a pesti srácoknak, hogyan éltük meg 68-at, amikor a magyarok szálltak meg bennünket, hogyan utaztunk ki Walesaékhoz, a szolidaritás embereihez a hetvenes-nyolcvanas években többször is. Édesanyámék elmesélték a nagy visszafoglalások történeteit (Ipolyság volt az első város, ami visszakerült Magyarországhoz 1938-ban), hogy nagyapa hogyan vesztette el a cukrászdáját, és így tovább.

Elkezdtem jegyzetelni, és öt éven keresztül az előadásokkal párhuzamosan írtam a regényt. A negyedik év végén már ötszáz oldalnál tartottam. Ekkor mutattam meg a későbbi szerkesztőnek, Csanda Gábornak, aki azt mondta, hogy valami elejét-végét még hozzá kellene írni. Ekkor pár dolognak utánajártam pontosabban, mert addig csak a saját és édesanyám emlékei alapján dolgoztam. Édesanyám csodálatos asszony,  csak úgy szórja az emlékeket, évszámokat, napra pontos dátumokat. A regény egyik alakja Kulka János nagyapja. Kulkáék Ipolyságról származnak. Ha édesanyám látja Kulkát a tévében, már meséli is, hogy  a nagypapája 1938-ban barna magas szárú cipőt viselt arany gombokkal, csíkos nadrág volt rajta, a mellényén nagy aranylánc és az arany óráját nézegette, ahogy állt az üzlet előtt. Édesanyám ilyen pontosan emlékszik mindenre.

Hogy érzi, lehet-e, sikerült-e a regénnyel átláthatóbbá tenni a korszak és a helyszín történelmét?

Nekem nem volt semmiféle célom ezzel a regénnyel. Egyszerűen le akartam írni az én huszadik századomat, azt az ötven évet, amit megéltem belőle. Végig azzal a félelemmel küszködve, amit aztán a címben is megírtam, hogy nem tudom, hogy ez még normális-e, amit én, amit mi megélünk. A kisebbségi lét mindig is befolyásolt, hogy hol van a haza, hol van az otthon. Szokták mondani, hogy a haza ott van, ahova a fővárosba fölmegy az ember. Ebből a szempontból nekem a haza Szlovákiában van, mert Pozsonyba mindig fölmegyünk. Ha Pestre megyünk, akkor mindig azt mondjuk, hogy le, hogy lemegyünk Pestre. Ipolyság, ahol a gyerekkoromat töltöttem maga volt az Olümposz, olyan volt nekem mint Márainak Kassa. Minden megvolt kicsiben, egész Európa be volt oda sűrítve. Az emberek, akik ott megfordultak és éltek bárhol a világon sikeresek lehettek volna. A lét, amibe belekényszerültek, az állandóság hiánya eredményezte az életfilozófiájukat, ami nem volt más, mint túlélni, túlélni, túlélni. Ezt akartam megírni, az ebben rejlő humort, mert ezt nagyon sokszor csak humorral lehetett feldolgozni. Úgy éreztem ennyivel tartozom azoknak, akiktől a hátteremet kaptam.

A szlovák-magyar viszonyok ábrázolásakor mintha mindig nyertes-nyertes állapotra törekedne a regényben. Jóból is rosszból is jut mindkét oldalra.  Szándékos ez a finom kiegyensúlyozottság?

Az utóbbi tíz évben etnikai konfliktus kezeléssel foglalkozom. Nem otthon, bár otthon is foglalkoztam szlovák-magyar, cigány-magyar, cigány-szlovák konfliktus kezeléssel, de szerte a világban is: Izraelben, Üzbegisztánban, Azerbajdzsánban, volt Jugoszláv országokban. Úgy írtam, ahogy ezt belém nevelték annak idején. Olyan családban nevelkedtem, ahol a szlovák, evangélikus nagymama, aki ráadásul dédnagyanyai ágon Petőfi édesanyjával állt rokonságban, pápai engedéllyel összeházasodott egy hétszilvafás, katolikus magyar nemessel,  Balázs Révész András Ferenccel, és letelepedtek Ipolyságon. A szlovák nagymama hozta a falusi evangélikus kovács apja hagyományait, nagyapuska meg a Gerbeaudnál tanult Budapesten, és hozta az európai kultúrát Ipolyságra, nyitott egy cukrászdát. Ebben a családban mindig kiegyensúlyozottan jelentek meg a szlovák-magyar, katolikus-evangélikus álláspontok. Ezen túl pedig a baráti körünk zsidó volt,  így az ő kultúrájuk és értékrendjük, gondolkodásuk is folyton jelen volt. Ebben a közegben nem lehetett egy igazságot keresni, mert az első mondat után kiderült volna, hogy fals, hogy valakit sért.

Együtt éltünk Ipolyságon szlovákokkal, magyarokkal, katolikusokkal, evangélikusokkal, zsidókkal. Átjártunk egymáshoz, itt is ott is töltöttem egy-egy hétvégét. Meghallgattam a szlovák barátom apjának káromkodását 56-ban, hogy ezek a magyarok már megint mit cirkuszolnak, közben hallgattam a Szabad Európa tudósítását, hogy milyen nagyszerű nép vagyunk. Megéltem 68-at is, amikor Ipolyságot a magyar hadsereg elfoglalta. Ekkor persze a szlovák-magyar ellentétek is előjöttek. Ott álltunk az út szélén éjszaka a haverjaimmal, akik között szlovák fiúk is voltak,  amikor jöttek a tankok és lekiabáltak róluk a katonák, hogy nem kell többé félnetek a szlovákoktól. Azon gondolkodtam, hogy kiktől kell engem felszabadítani? Ezektől a srácoktól? Ez az óvatosság tehát négy-öt éves korom óta megvan bennem, hogy mielőtt bármit kimondok, nézzek körül és gondoljam át, hogy legalább azok közül ne bántsak meg senkit, akik ott ülnek a szobában.

Tehát a saját gyermekkori emlékei szerint a szlovákok és a magyarok tudtak egymás mellett békésen élni? Azért is kérdezem, mert én is Szlovákiában nevelkedtem, bár jó két-három évtizeddel később. Mikor beszélhetünk békés együttélésről? Ha az iskolában el-elcsattan néha egy nemzetiségi alapú pofon, de a szomszéd nénivel jó viszonyban vagyunk és ad kölcsön cukrot ha kell, akkor az békés együttélés, és a nemzetiségi alapú fülest az iskolában meg kell tanulni a helyén kezelni? Mi számít békés együttélésnek?

Ehhez azt is meg kell határozni, hogy hol. Amikor Izraelben dolgoztam, itthon épp az volt a mánia, hogy lojálisak-e a szlovákiai magyarok. Megkérdeztem az izraeli barátaimat, hogy szerintetek mi számít lojalitásnak, mikor lojális egy palesztin? Azt mondták, hogy akkor, ha nem gyilkol minket. Ez is egyfajta békés együttélés. Közép-Európa más tradíciókkal rendelkezik. Nálunk hálistennek százötven éve nincs véres harc.

Tisztázzunk egy dolgot. Kegyetlen, amit most fogok mondani, mert egy nagyon gyakran emlegetett sztereotípiát sért, a kitelepítést, a magyarok deportálását 45-48 között. Kegyetlen dolog volt, de nem volt etnikai tisztogatás, nem gyilkoltak közben. Csak hasonlítsuk össze a hárommillió szudétanémet kitelepítésével Csehországból. Jó barátságban voltam Hraballal, sokat jártam ki hozzá és ő mesélte, hogy körülbelül 10%-os volt az elhullás. Ő maga háromszáz-ezerre taksálta a megölt, meglincselt németek számát. Persze, nálunk rengeteg embert kitelepítettek, Magyarországra, illetve a szudéta vidékre. Kérdeztem Vadkerty Kató nénit, aki írt erről egy átfogó monográfiát, hogy hány halálesetről tud, azt mondta, hogy kettő-háromról, ebből az egyiknek véletlenül a vonatajtó csapta le a fejét.

Meglenne minden okunk arra, hogy optimisták legyünk, hiszen nincsenek etnikai sírok. Vukovárban láttam, hogyan tisztították meg a horvátok a központi temetőt a szerb halottatoktól,  és előtte a szerbek csinálták ugyanezt a horvát halottakkal. Nálunk ilyen nincs. Nyilvánvalóan nagyon sok a tennivaló, most például a nyelvtörvény, de a könyvem is ezt próbálja mondani, hogy nem megoldhatatlan problémákról van szó. A mi ellentéteink ironizáló, lesajnáló, de viccelődő ellentétek, melyek a 19 századból itt ragadt sztereotípiáinkra épülnek, ahogy a közmondásainkon is látszik:  hogy buta tótozunk,  hogy "hiányzott neked, mint ablakos tótnak a hanyatt esés", vagy "markolászik mint tót a vadkörtében", de ezekben nincsen gyilkos harag. Egy harmadik félnek, a mi civódásunk inkább mókás és nevetséges. Ebből ki lehet fejleszteni még egy olyan együttélési formát, ami akár minta is lehet. Persze minden országban ott vannak az őrültek.

A mostani helyzetet hogy látja? Valódi harag van az emberek szívében, vagy ezt már csak a politika generálja? Kisebb a konfliktus, mint amennyit a politika láttat belőle?

Az a szlovák közeg, amelyben én mozgok nagyon empatikus. Az olyan esetek, mint Malina Hedvig ügye vagy a helységneveket szlovák nyelven feltüntető történelemtankönyvek megmozgatták őket és százával írtak alá tiltakozó petíciókat. A dalai láma nemrég volt Szlovákiában, a köszöntésénél három beszéd hangzott el, mindhárom azzal indított, hogy nagyon szép, hogy idejött dalai láma és itt otthon érzi magát, de vajon a szlovákiai magyarok is otthon érzik magukat nálunk? Erre lehet építeni. A társadalmi változásokat persze sohasem az átlag ember hozza, hanem a kiválasztott értelmiségi réteg. Én ezekkel próbálok beszélni és ezek között igenis vannak partnerek. Nem tudok a Slotára mutogatni, mert egyszerűen primitív dolog lenne, hogy itt  Slotára, ott a Jobbikra. Meghatározni azt, hogy kivel nem, és miért nem az egy elég alacsony foka a  párbeszédnek. Persze fontos dolog, ahogy a szereplőim is sokszor ezt teszik a Határesetben, meghatározzák, hogy ki nem vagyok. De egy értelmiséginek alapvető kötelessége ezen túllépni. Alapvető tézisem volt mindig Seneca mondata, hogy "egyetlen szél sem kedvez annak a hajósnak, aki nem tudja melyik kikötőbe akar eljutni". És nem véletlenül lett a Határeset mottója a Júdás evangéliumából választva, aki problematikus alakja a mi kultúrkörünknek: "Az a csillag amelyik az utat mutatja, az a te csillagod". Ez egy klasszikus értelmiség magatartást ír elő: néha szembe kell menni az árral, a közvéleménnyel, a populista elvárásokkal, a negatív sztereotípiákkal, az egyre durvább hangnemet megütő gyűlölködéssel. Ez a szándék megvolt bennem a regény írásakor.

Pavel Rankov Stalo sa to prvého septembra (alebo inokedi) című regényével  /Szeptember elsején történt (vagy máskor)/ szokták a Határesetet összehasonlítani. Tudtommal ez a regény magyarul még nem jelent meg, én eddig még sajnos csak fejezeteket olvastam belőle. A kiegyensúlyozottság miatt érteni vélem az összehasonlítást, hiszen Rankov 1938-tól 1968-ig játszódó regényének alaphelyzete, hogy három férfi, egy zsidó, egy szlovák és egy magyar szerelmes ugyanabba a nőbe. Ön mit szól a párhuzamhoz?

Néhány héttel ezelőtt megbeszéltük Rankovval, hogy ez olyan, mint amikor két nő hosszas keresgélés után kiválaszt valami báli ruhát magának, elmegy a bálba és kiderül, hogy a barátnője is ugyanebben a ruhában jött. Szóval, nem biztos, hogy az író örül ennek, de nagyon jó érzés volt, amikor Rankovval és Závada Pállal két héttel ezelőtt találkoztunk a Ráday utcában. Jó érzés az, ha az ember nincs egyedül. Egyedül is végig lehet csinálni, követni a mottóban említett csillagot, de azért jó néha leülni olyan emberekkel mint ők.

Számíthatunk új regényre valamikor?

Ötven évet vártam erre a regényre. Nem azt mondom, hogy újabb ötven évet kell várni egy következőre, de abba sem fogok belemenni, amit mostanában sokan mondtak nekem, hogy most kaptam több díjat, nevem lett, akkor gyorsan kell írni még, eszem ágában sincs. Gondolkodtam azon, hogy majd ennek lesz egy folytatása, hiszen a Határeset 68-ban befejeződik. De ehhez olyan körülmények kellenek, mint Kanadában. Készülök januárban Indiába, a lányaim nyomán én is megpróbálok elvonulni néhány hónapra gondolkodni egy kicsit. Ha sikerül kellőképpen letisztítanom az agyam ettől a sok kosztól, ami 2007-óta ráragadt, akkor talán ráveszem magam arra, hogy leüljek és írjak. Sejtem, hogy miről kellene, de nem vagyok profi író, nekem ehhez kell a jó csillagállás, most ezt várom. Ha összejön, akkor megírom.