Jelenkor >>>

Kálmán Gábor: Akasztott nyakából a kötél
Jelenkor
2010. év 53. évfolyam 5. szám
 

Sklenár titokban tartotta, hogy akasztott ember nyakáról levett kötelet tart a söntés alatt. Évtizedeken át feküdt a pult mosogatója alá tuszkolt holmikkal, mosogatószerekkel, szódapatronokkal, ottfelejtett üres slatinás palackokkal megrakott belső polc takarásában, ahova már csak a lefolyó szifonjából kikanyarodó cső nyúlt le, hogy aztán elvesszen a penészfoltos téglafalban.

Elhaló hangon nyöszörögte el ezt a titkot halála előtt a fiának, Vladonak a nyikorgó hangon szirénázó ócska Škoda sanitkában, úton a városi poliklinika felé. Vlado nem volt túl boldog, hogy az apja jelenetet rendez ahelyett, hogy haldokolna, szeretett volna túlesni az egészen mihamarabb, ezért beleegyezőn bólogatott, amivel valójában nem azt jelezte, hogy érti, hanem, hogy siessen már az öreg, mondja, amit akar, aztán menjen mindenki a dolgára.

Addig azt hitte megússza, mert Jasná Horkán mindenkinek volt egy bizarr története, a legtöbben eleve örököltek egyet, rájuk szállt a családnévvel. A környező falvakban tartottak is tőlük. Minden jasná horkai debil egy kicsikét, így mondogatták.

A műbőrszagú, békebeli sanitka majdnem szétesett útközben, zörgött, kongott a vacak karosszéria, rozsdafoltok kezdték ki itt-ott, a belső kárpitozás is szakadozott már, ki volt törve a kesztyűtartó ajtaja és nagy darabok hiányoztak a belső zárak műanyag kallantyúiból. Le-lekopott már a raktérben kialakított betegfektető ablakairól a tejszínű borítás, így be lehetett látni. Régi, orrmotoros Škoda 1203-as kisbusz volt, az elejéről hiányzott a škoda-manófej, kerekeiről meg a tárcsák, persze lehet, hogy azok már gyárilag sem voltak rajta, Vladonak erről jutott eszébe, hogy soha egyetlen sanitka kerekein sem látott még tárcsákat, pedig ez a modell elég gyakori volt, mióta a mentőszolgálatnál rendszeresítették, vagyis legalább tizenöt, de lehet, hogy húsz éve. Vlado próbált visszaemlékezni, mikor látott először 1203-as Škodát, de nem tudott, egy forró nyári nap ugrott csak be neki, amikor még gyerekként látott egy vadonatúj példányt, csillogó vöröset. Száguldott a kukoricatáblák mellett, ő pedig rohant utána, amíg csak bírta, mert sosem látott még olyan szépet, olyan idegent és izgalmasat előtte Jasná Horkán, ahonnan nem is tette ki soha a lábát. A legközelebbi városba is csak akkor mentek a helyiek, ha nagyon muszáj volt valami hivatalos dokument miatt eljárni, meg olyankor, ha például haldoklás ürügyén a klinikára kellett valakit sürgősen szállítatni. [...]