Litera >>>
Kálmán Gábor, 2010.július 20.
 

Guildenstern: What's the first thing you remember?
Rosencrantz: No, it's no good. It's gone. It was
a long time ago.
Guildenstern: No, you don't take my meaning.
What's the first thing you remember after
all the things you've forgotten?

A legelső dolog, amit megjegyeztem életemben, a köd. Valószerűtlenül sűrű köd, így emlékszem. Ültem anyám karján, aki indult hajnalban a Lastovičia paneltömbjeiből dolgozni, és vitt a bölcsődébe. Kapaszkodtam belé, és nem láttam semmit, mintha egy nagy halom vattában sétáltunk volna. Nem láttam az utat, nem láttam a Lastovičia parkjának fáit, még a trafóházat sem, ami azóta is úgy él az emlékezetemben, mintha most látnám, pedig legalább húsz éve elbontották. Nem lehettem talán még két éves sem, mégis kristálytiszta ez az emlék. Ki-kinyújtottam a karom, próbáltam elkapni az apró ködfoltocskákat, és bámultam bele a fehér semmibe. Soha nem voltam olyan biztos az életemben, mint akkor a tejködben, ami megszépítette a szürke délszlovák panelvárost.

Ebben a városban minden csupa szöglet volt. Nem emlékeszem az ívekre. Nem emlékszem egyetlen nyomorult hajlatra sem. Szögletesek voltak a házak, az autók, ablakok, kilincsek, szögletesek voltak a buszok, szögletesek voltak a köztéri szobrok is és a játszóterek mászókái. Szülővárosom egyetlen jellegzetessége volt a szögletesség. Meg a szürkeség. A város jelentéktelenül emelkedett ki a sík, lapos tájból. Unottan meredtek a panelházak az ég felé, a könnyűszerkezetű, lapos középületek úgy ácsorogtak mellettük, mintha bármelyik pillanatban összeroskadhatnának, gyárkémények eregették a piszkos füstöt, és ócska, szögletes Skoda százötösök szaladtak a kátyús, vacak utakon.

A lakás is nagyon tipikus szlovák kisvárosi panel volt, előszobai tájkép-tapétával, üveg-gömbcsillárral a szobákban, fenyőfaalakú légfrissítővel a budiban, melynek belső ajtaján pálmafás poszter virított, ami csak arra volt jó, hogy idegesítse az embert. A gömbcsillárt sokat nézegettem éjszaka, amikor átszöktem anyámékhoz, folyton úgy láttam, hogy forog, lassan, titokzatosan, mint az univerzum, mert láttam róla képeket az Ég és Földben, ami valamiért minden magyar háztartásban fellelhető volt, még Szlovákiában is. És elképzeltem a forgó gömbben a mérhetetlenül parányi Földet. És benne a mérhetetlenül parányi önmagamat.

A Lastovičia panelcsoportja sem más. Öt sor panelházat építettek egymás mellé a Lastovičián, srégen, a házak közötti egy-két méteres réseken át lehetett járni. A panelsor előtt kicsi, lepusztult park fákkal és egy hatalmas trafóházzal. A trafóházból mindig zümmögő hang szállt, be-bemásztak az idősebb fiúk a felső szellőzőnyíláson keresztül. Egyszer kint játszottunk a parkban, valószerűtlenül forró nyár volt, vékony sárga trikóban és rövidnadrágban szaladgáltam a park fái között, nagyon tipikus, bokánál csatolható szlovák műbőrszandálban, amihez kivétel nélkül mindenki zoknit hordott.

A trafóházból hangos kiabálást hallottunk, nem szokásos gyerekzsivajt, bár fiatal lány hangja volt. Elnyújtva, magas hangon sikított, néha megszakította, hogy levegőt vegyen. Összesereglett a csapat a trafóház köré, sok zokni-szandálos, trikós kiskölyök, szakadtak voltunk mind, igazi kelet-európai gyereksereg, bánatos, szürke panelek között reménytelenül csúszkáltunk a szocialista dizájnra hangolt játszókákon a parkban. Voltak, akik felkapaszkodtak, lenéztek a trafóházba, de gyorsan le is ugráltak. Lefogták, ez járt a gyerekek között, de nem tudtam, miről van szó, hogy kik és kit fogtak le, bár néhány fiú hangját is ki lehetett hallani a trafóház mélyéből.

Arra már nem emlékszem pontosan, mi történt ezután, csak azt a vékony lányhangot jegyeztem meg egy életre, meg a trafóházat, amiből folyton szállt a zümmögő, búgó hang. Állítólag legalább húsz éve elbontották. Kérdezgettem, hogy mit csinálnak ott bent a fiúk a lánnyal, csak vonogatták a többiek is a vállukat. Valaki bekiabált, hogy megnézik a pináját. Én kérdeztem, hogy mi az a pina, de arra már a másik gyerek sem tudta a választ. Csak később tudtam meg, amikor az egyik lány az óvodában azt mondta, hogy milujem tya. Én is mondtam neki, hogy aj ja tya milujem, aminek annyira megörült, hogy megkérdezte, akarom-e látni a micsodáját, de a választ meg sem várta, már tolta is le a pillangós rózsaszín pizsamáját a lábán, a hátára fordult, lábait felemelte és széttartotta és fojtottan kacagott. Aztán hirtelen elhallgatott, és komoly arcot vágott, hogy most nekem is meg kell mutatnom, majd amikor látta, hogy tétovázok, egyszerűen átlépett az én kiságyamra és belenézett a pizsamámba, ugyanúgy, bohókásan kacagott, mint az előbb, de most kicsit el is pirult, csattant a pizsamanadrág gumija a hasamon, amikor elengedte. Szerencsére nem vett minket észre az óvónéni. Később is sokat rettegtem, és erről álmodtam, hogy észrevesznek minket, hogy az óvónéni pont akkor lép be a terembe, amikor a mellettem fekvő lány a hátára fekszik, az égnek emeli a lábait, bokáján a rózsaszín pillangós pizsamával, és a fülemnél fogva rángat ki a folyosóra, meg sem áll a szomszédos teremig, ahol anyám volt az óvónéni, aki mindenért tízszer jobban leszidott, mint a többi gyereket.

A trafóház máig kitörölhetetlenül él az emlékeimben, az a búgó, magas lányhang, ami később sokszor kísértett álmaimban, folyton azt álmodtam, hogy elszaladok segítségért vagy hogy felmászok az idősebb fiúk mellé a trafóház szellőzőnyílásához, és bekiabálok, hogy hagyják abba. Mert a valóságban a rémülettől lemerevedve álltam a trafóház előtt, majd szépen lassan hátrálni kezdtem, hogy észre ne vegyenek, majd amikor kihátráltam az összesereglett csapatból, azonnal szaladni kezdtem, meg sem álltam a lépcsőházunkig.

Nem szerettem a gyerekeket. Inkább a felnőttek társaságát kerestem. Bármilyen galádságot kinéztem volna bármelyik óvodatársamból. Gonoszok, aljasak és kétszínűek voltak mind. Egyszer bedobták a fejemet kaviccsal. Akkor éreztem először a vérem sós ízét, meg azt, hogy különbözünk a többiektől. Na slovensku po slovenski, ezt mondta a kisgyerek, bár valószínűleg ő sem tudta, hogy ez mit jelent és hogy miért kell mondani. A kavics pont a fejtetőmön talált el, felhasadt a bőröm és dőlt a vér a szememre. Apám jött segíteni.

Apámból szinte alig emlékszem valamire. Csontos arcú, szakállas fickó volt, barkóval, durva, sötétfekete bajusszal. Igazi bonviván típus, parázsló, izgatott, de folyton megvető tekintettel. Arra biztosan emlékszem, hogy megvetett mindent, amit ismert és amit látott maga körül. Sosem mondta ezt így ki, de erre biztosan emlékszem. Megvetette az ócska, elveszett világvégi várost, a munkáját, a szövetkezeti panellakás ötven négyzetméterének minden egyes centijét, a parkot, a trafóházat, azt, hogy reggel kelnie kellett, este meg feküdnie, azt, hogy ezeken túl semmi más nem létezhetett.

Egyszer rávett, hogy ússzam át vele a Vágot, én meg hiába sikítottam, hogy félek, csak azért is a hátára vett, és átúszott velem a túlsó partra. Hullámzott körülöttünk a sötétbarna, átláthatatlan folyó, és a parton mesélték a strandoló gyerekek, hogy itt találtak meg nemrég egy vízbefúlt kisfiút, kék volt és püffedt. Én meg folyton úgy éreztem, hogy hullákat rugdosok az átláthatatlan víz alatt a lábammal, és sikítottam apámnak, hogy halott, kékre püffedt kisfiúk vannak alattunk, mire ő mondta, hogy ez csak hínár és abba bizony, ha belegabalyodik az ember, akkor megfullad és akkor ő lesz a kékre püffedt kisfiú.

És ekkor én bömbölve kezdtem zokogni, üvöltöttem, hogy forduljunk vissza, hogy nem akarok püffedt, halott kisfiú lenni a víz alatt, de apám csak röhögött, hogy dehogy fordulunk, de még azt hozzátette, hogy jutalomból visszafelé majd motorcsónakkal megyünk, mire én próbáltam megnyugodni, mert nagyon szerettem volna motorcsónakozni. És mert még elhittem, hogy apám egyszerűen nem hazudhat.