Litera >>>
Kálmán Gábor, 2010.július 22.

A Hidász utcában, Budán, áll egy ocsmány kockaépület. Ha arra jártam néha, mindig felgyorsítottam a lépteimet, amíg elhaladtam előtte. Még az utcalámpák is kiégtek körülötte vagy vibrálva égtek, mint a filmekben az elhagyott, sötét utcákon szoktak. A környező kertes házakhoz képest elkeserítően szürke és szögletes ez az épület. Mint a szülővárosom. Mint az a szlovák tannyelvű iskola, ahova elsőben és másodikban jártam. Mint később a lévai panelházak és buszok.

Most a netnapló miatti visszaemlékezés sodrásából nem szabadulva, nagyon tisztán emlékszem rájuk. Harmadikban jóformán újra tanultam írni. Az elipszilonnal volt a legtöbb bajom. Meg a csékkel, zsékkel. Hogy nem pipát kell rá rakni, hanem mögé biggyeszteni egy s betűt. A többi mögé meg egy ipszilont, amit a szlovák teljesen másra használ. Ráadásul rendhagyó módon teszi, vagyis be kell magolni. Az elejére máig emlékszem: by, aby, byť, bystrý Bystrica, Bytča, byť, nábytok, bydlisko, bývať, príbytok, dobytok, obyčaj, kobyla, býk. Mind ipszilonos. Azt is meg kellett szokni, hogy nem cest prácival kell köszönni a tanároknak. Egyrészt, mert itt már magyarul köszöntünk, másrészt, mert a cest práci ’89 előtti találmány volt. Hungarocellből kivágott békegalambok fölé biggyesztették néha iskolai hirdetőtáblákra kisdobosok, azaz odaát iskrák, vagyis szikrák harsogták vezényszóra, dobpergéssel kísért, közhelyes szónoklatokkal agyontömött, vörösnyakkendős iskolai ünnepségeken. Nevetségesnek találtam. Nem azért. A legtöbb ünnepséget nevetségesnek találtam, már ekkor is. Lehet, hogy ezt csak ma gondolom bele. A kisdobos-avatáson minden osztálytársam kapott a szüleitől filctollkészletet (ott fixki), nekem anyám mondta, hogy ilyen hülye alkalomból nem vesz semmit. Cserébe direkt megnyertem az alsósok Ki tud többet Leninről versenyét.

Az ezt követő időszak átmeneti volt. Olyan semmilyen. Nem emlékszem igazi barátokra, nem emlékszem szerelemekre sem. A lévai Jednotára emlékszem, meg hogy egy nagyon rövid ideig ott laktunk egy panelcsoportban, és még a tacskókutyámat is magunkkal vittük, aki annyira szeretett engem, hogy összehugyozta magát örömében minden délután, amikor hazaértem az iskolából. Négy évvel később temettem el, elgázolta egy kocsi, emlékszem, előző este paskolgattam a fejét, és azt mondtam neki, hogy jó hogy mindig itt vagy Kutyi, mert kreatívan ezt a nevet adtam neki, okosan nézett a barna tacskószemével, mintha értené. Mintha pontosan, valószerűtlenül tisztán értené.

Emlékszem az első Mars csokira. Vagyis a csomagolópapírjára, amit valamelyik osztálytárunk behozott. Meg a buszutakra Jablonovcétől Léváig. Egy busszá alakított Ávia vett fel minden hajnalban öt órakor a falu szélén, ahova fél óra gyaloglással jutottam el. Kékoverállos, morcos tekintetű, kiábrándult jéerdé (vagyis téesz) munkásokkal, nejlonszatyrokkal felszerelkezett, kötényes falusi nénikkel, kapát szorongató kisgazdákkal utaztam a pirkadó fényben úszó szlovák dombok között a fáradtkék Ávia teherautón, egész a szomszéd faluig, ahol felvett minket a menetrendszerinti járat, a csehszlovák Volán, a CSAD jellegzetes, bántóan szögletes, kék-fehér förmedvénye.

Szerettem ezeket az utakat. Egyedül voltam és nyugtom volt. Tom Sawyerről, Huckleberry Finnről, meg a Kőbaltás emberről olvastam. Meg Vu Cseng-en Nyugati utazását, hiába hajtogatta nevelőapám, hogy azt úgysem fogom érteni, csak tönkreteszem a könyvet. Tönkre is tettem, mert ronggyá olvastam minden egyes oldalát. Leokoplaszttal ragasztottam le a gerincét, és celluxszal rögzítettem vissza a gerinc fedőlapját, nehogy észrevegye.

Az új iskolában nem akartam beilleszkedni. A legjobb akartam lenni. Ezért aztán hazudtam, úgy gyerekmódra. Hogy hős vagyok és tudok karatézni. Hogy otthon fogunk minden német adót. Pedig még a szlovákot is csak jó széljárással fogtuk. A magyart csak nagy ritkán. Vasárnaponta azon izgultam, hogy nehogy valami vihar elcsavarja a tv antennáját, nehogy ne lássam a Walt Disneyt. Antall József halálakor tiszta volt a kép. Egyetlen pillanatra sem mosódott el az adás.

Volt valami borzasztó átmeneti ebben a korszakban. Valami súlyos semmilyenség.

Volt benne valami, ami miatt az a Hidász utcai szürke kockaépület nekem egy teleknyi gyerekkor.