Litera >>>
2010. július 25. - Kálmán Gábor

Az eső szitáló hangjára ébredek, meg az eresz tompa dorombolására. Hálistennek, gondolom, miközben a szobán átcsap a tegnapinál jó húsz fokkal hűvösebb szél. Visszaalszom szinte azonnal, kicsivel később, nyolc harminckor mint rendesen, ébredek.

Töltődöm fel a nyirkos, hűvös levegővel, esernyőt sem veszek, bőrig ázom. Hogy sosem látjuk az eső erényeit, mert mindig elmenekülünk előle, valahogy így mondta Konfucius, vagy Lao-ce, netán Mao Ce-tung (haha), mindegy, valami távol-keleti mondta, ez biztos.

Ez az utolsó netnapló, kéne valami rendszerezést összedobni, azon töröm a fejem már napközben, hogyan, de később eszembe jut, hogy már megírtam tegnap, hogy vannak nem rendszerezhető dolgok, vagyis ehhez tartom magam.

Az elmúlt héten emberek bukkantak fel a múltból, olyan múltakból, amiket már nem is így neveznék. Felbukkantak, nagyon is valósan, nagyon is életszerűen, túlzottan is. Úgy vibrált a jelenlétük, mint soha előtte, mint még akkor sem, ott a homályos, régi fényképeken.

Vannak ezek között a képek között alig tizenkét éves darabok is. Ott állnak rajtuk boldog kamaszfiúk csupasz állal, gyermeteg arcvonásokkal, kamaszlányok hamvas arcbőrrel, hosszú, szőke hajjal. Nincsenek kérdéseik és egyáltalán nem érdeklik őket a válaszok. Kicsi, jelentéktelen csatáik vannak, amiktől mégis az életük függ. Esetleg sértődöttek, elhúzódnak a másiktól, pedig valójában pont az ellenkezőjét tennék. De gőzük sincs, azt hogyan kell.

Az asztal, aminél éppen ültek, ma már egy síkra van szorulva velük. A mozdulat, amit éppen elkezdtek, a csontjaikban forrón izzó velő, csupán az izmok kába készenléte lett. A záridő belőlük mára csak ennyit hagyott.

Aztán vannak itt régebbi képek is. Fekete-fehérek, hátoldalukon egy évszám, olyan évszám, hogy az ember el sem hiszi, egyáltalán volt akkor élet. Apák állnak rajtuk, meg anyák, olyan idősek mint én ma, és már senki nem emlékszik, mikor, hol készültek, hogy ki nyomta a fényképezőgép gombját, hogy pontosan kik azok az alakok ott a háttérben. Hogy ki az a kisfiú, aki egy valószínűleg piros játék-tűzoltóautó autót szorongat, mintha mögé szeretne bújni. És én is arra gondolok, hogy fogalmam sincs, hogy ők kicsodák. Nem is ismerem őket.

Nemrég levelet váltottam valakivel. Tizenkét éve nem is hallottam róla, tünékenyen, körvonalazatlanul él az emlékeimben, ezt hittem. Olvasta a netnaplókat, a tavalyiakat is. Schrödinger macskájáról. Hogy a részecskék, meg a megfigyelhetőség. Hogy az a nyamvadt, dobozba zárt macska él-e még. Azt írja, hogy elértem, amit a középiskolai fizika tanárok nem tudtak: most már érti, hogy mi is van ezzel a bizonyos macskával. Elégtételt venni a reáltárgyakon. Pipa.

Egyetlen aprócska kérdése lenne csupán. Ha már dobozok, meg macskák, és ha már a részecskék kísértetiesen hasonlítanak az életünkre: mi van akkor, ha a macska mászik a dobozba?

És tényleg. Egyszerre csak azt veszi észre az ember, hogy mennyi munka van abban, hogy neadjisten fogalma sincs róla, hol is tart mostanában. Hogy mennyit dolgozott rajta. Mennyi nyűgös felkelés, mennyi ébren töltött éjszaka, mennyi jövés-menés, lótás-futás, törtetés, megbeszélés, szakzáróvizsga, publikáció, lakáskeresés Budapesten, tapétaszín kiválasztás, hatfiókos előszobai komódvásárlás, előszobai üzenő fal, konyhabútor, lábtörlő, kislapát, és mindez gyarapszik, szaporodik, mint a fogaidban az idegen anyag. És közben az a valami ott legbelül, pusztán rosszindulatból, folyton elégedetlen.

És hiába pörgeti át újra és újra az egészet az elejétől a végéig, mint Rimbaud az ábécét Tandorinál, sehogy se kerül elő a megoldás. Mert nincs olyan.

Nincsenek válaszok, csak rosszul feltett kérdések vannak, mint Douglas Adamsnál: Mi az élet értelme? 42. 42? Igen, de az a baj, hogy rossz a kérdés. És mi a jó kérdés? Mennyi hatszor hét…

Az igazság az, hogy nem tudom. Nem tudom, mi van akkor, ha a macska mászik a dobozba.