Litera >>>
2011. július 24. - Kálmán Gábor

Az első hívógomb-nyomásra indul az élet a házban, tengermélyi nyikorgással a liftaknában fojtottan zörögve megindul a felvonó. Mintha vezényszóra, kapcsol egy lámpa az elsőn, álmos konyhai mocorgás indul a függönyök mögött, a szemközti hotel hátsóudvarában kipakolják a kispalackos pezsgőket a minibárokba. Odalent, az udvar betonján matat valamit az egykori házmester. A szakmát nem bírta leadni, jön-megy, mindenkit ismer, mindent tud, mindent jobban tud. Ha találkozunk valamelyik lépcsőfordulóban, végigmér. Biztos vagyok benne, hogy már az érkezésem ötödik percében tudta, melyik lakásban vagyok, meddig maradok, mik a céljaim és miket álmodok.

Minden házba kellenek az őslakosok, akik mindig is itt voltak, a házat is úgy építettek köréjük. Tudják az összes valaha itt lakott és jelenleg itt lakó nevét, telefonszámát, foglalkozását, még az is lehet, hogy nekem is mindjárt aktát nyitottak, amikor érkeztem. Ők a mindenesek, náluk lehet az udvari hirdető vitrin kulcsát megtalálni, a főcsapok és gázfővezetékek elhelyezkedését is ők ismerik, és egészen biztos, hogy csak náluk van pincekulcs.

A belvárosi bérlakástömbök pincéi alkotják Budapest tudatalattiját. Oda gyűlik a szemét, a sötétség, azok a holmik, amik fölöslegesek, de nem eléggé fölöslegesek ahhoz, hogy véglegesen ki legyenek dobva. Eleve nehéz lejutni, mert csak az őslakosoknál van kulcs, őket kell felkeresni, felriasztani évtizedes magányukból, a sárguló, behúzott függönyök mögött áporodó elszigetelt életből. Bizalmatlanul méregetnek minket a félig kinyitott ajtóban állva, tódul ki mögülük a sötétség a félhomályos előszobákból, a molyölő naftalin szag keveredve magányos lakások dohszagával és a konyhában rotyogó ételével. A pincékbe lemenni sem nagy élvezet. Megvetemedett fémajtók rozsdásodnak a sötétbe kanyarodó lépcsők alján, és beazonosíthatatlan rovarok szaladnak szét, amikor nagy sokára megtalálod a villanykapcsolót, ami, ha szerencséd van, meg sem ráz. Kiismerhetetlenül kanyarognak a rég elfelejtett, visszanyomozhatatlan tulajdonban lévő pincerészeket elválasztó falak, idegesen mocorognak rejtekhelyeiken az egerek, a bátrabb példányok szúrósan figyelik a lemerészkedőt. A levegő nyomott és áporodott, az építéskor került ide, szívod magadba 1932-t, vagy 1898-at.

Az itt hagyott holmik melankóliája mégis a legnyomasztóbb. Az élet elfeledett kellékeinek tompa vibrálása, amik a halál és temetés köztes időszakában ácsorognak: fölöslegessé váltan, de nem kidobva, a felsőbb emeleteken zajló élettérből kiszorítva, mégsem szüntetve meg. Lábbal hajtott kisautó, megörökölt kredenc, negyvenévnyi folyóirat gyűjtemény, táskányi kacatok, régi szerelmek ajándékai, családi limlomok.

Félretéve, hogy majd egyszer, talán majd máskor, talán majd valaki más. A halogatás Schrödinger-macskái minden egyes fakban, ócska láncok, lakatok mögé rejtve. Túllépve rajtuk, mégsem eresztve el.

Végül eltelik az idő, vasárnap van, késő éjszaka, igazából már lassan hétfő. Megint esik, most éppen egykedvűen, olyan sátántangóian, ferde szögben és apró szemekben, de úgy, mintha sosem akarná abbahagyni. Véget ért a netnapló hete, az éves áttekintés ideje, összegezni kellene, na de nincs mit. A pince kidobálva, mint egy öreg rokon halála után: szomorú persze, de nincsen benne semmi drámai, így megy ez. A konklúzió pont az, mint tavaly, na szép. Letelt egy év és megint nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Na persze tavaly kiderült, hogy nincs is olyan. Holnap megy tovább minden, indul az új évtized.

Később, éjfél közeledtével elalszik az élet a házakban, mint mindig, végérvényesen, visszavonhatatlanul, egészen reggelig. Hogy szereti az ember ezt az ernyedt, elégedett melankóliát, ha nem lenne, okot keresne rá, hogy átélje. Elégedett levertség az efféle, jólesik, mint az eredményes munkanap után a sör. Valahogy azért mégiscsak megkomponálva. Kis fricskákkal, kanyarokkal, de végül is a helyén van minden.
Nagytotálban áztatja az eső Budapestet.