Litera >>>
2011. július 19. - Kálmán Gábor

Ha az ember berendezkedik a polgári életre, akkor elkezd gyűjtögetni. Mindenféle biszbaszt beszerez, ha éppen olyan kedve van, és persze, ha éppen megteheti. Ennek egy része, merőben prózai dolog. Leginkább felesleges holmik, kis díszítő eszközök a konyhaasztalra, polcok a falra, amik semmit nem tartanak, nyolcvanhatodik étkezőkészlet, mágneses késtartó a konyhába, negyvencsatornás tévé-előfizetés, új ablak, hogy több fény legyen, rongyszőnyeg az előszobába, adagolókaros szappantégely, meg pici fűszertartók, amikhez a nők egy jelentős része furcsa, zsigeri vonzódást érez. Én leginkább könyveket gyűjtöttem, főleg fakszimile kiadványokat, én azokhoz érzek megmagyarázhatatlan zsigeri vonzódást. A mennyiségükkel csak költözéskor szembesültem, mondtam is magamnak, hogy akkor ezzel le kellene állni, persze a múlt héten megint három darabbal bővült a gyűjtemény.

A ponyvát, az ajándékba kapott érdektelen könyveket, véletlenül hozzánk keveredett kiadványokat csak lazán vagdostam balra dobozoláskor, hogy a tiéd, a tiéd, meg ez is a tiéd. A fakszimiléket úgy csomagoltam, mintha egy gyereket raknék tisztába, bár nem tudom, az milyen lehet, mert gyerekem nincs. Mindenesetre a könyvritkaságaim külön dobozt kaptak, hosszasan bíbelődtem velük az előszobában összegyűlt rengeteg szemét között ücsörögve, míg Annán láttam, hogy az jár a fejében, hogy már megint ezek a szerencsétlen hasonmáskiadványok, bár, persze, nem mondta ki.

És mennyi szemét volt. Tízévnyi. Ellenjegyzett, jóváhagyott, iktatott iratok, egyetemi jegyzetek, tételek, néhai levelezések foszlányai, hivatalok packázásai, adóiratok, nyugták, fényképek. Mindaz, ami összekötött. Már megint a sablonok. A legtöbbet kidobtuk. Amire tíz évig nem volt szükséged, arra már valószínűleg nem is lesz. A kinőtt pulóverek és nadrágok, elhordott ingek is csak sokasodtak, gyűrődtek a zsákokban, mik egykor rajtunk feszültek, boldogok voltunk bennük és divatosak. Ott voltak a szintén kidobásra ítélt fotókon. És közben sokasodtak a piros „Gábor” feliratú dobozok, menetre készen. A leltár, úgy háromszáz könyv, egy íróasztal a hozzávaló karfás forgószékkel, két festmény, laptop, meg ruhák, személyes holmik, néhány elektromos kütyü, meg egy régi Olivetti írógép, legalább harminc kilós.

Aztán az ember rájön, hogy ezt a sok mindent hordozni is kell. Helyet kell nekik teremteni, még akkor is, ha ebből az életből kiszakad. Átmeneti lakásokban, dobozokban, kartonokban, sarokba dobva, és nem használva. Olyan élettelenek ebben az állapotban ezek a holmik, mintha soha nem is léteztek volna. Mintha csak a képzeletedben élnének. Porosodnak, kushadnak a dobozok alján, ha keresni kell valamit véletlenül, inkább legyintesz, lassan azt is elfelejted, melyik, hol lehet, enged a dobozok falán a ragasztószalag és hólyagosodni kezd, míg végül is rájössz, milyen fölöslegesek. Hogy még a legkedvesebb holmikkal is csak valami hiányt pótoltál. Nosza, milyen közhelyeket hoz ki az emberből a nosztalgia. Mert végül is csak a nosztalgia köt e holmikhoz.

Apropó költözés, apropó válás. A válás meglepően prózai dolog. Se háttérzene, se közönség, se meghatottság. Egy Harry Pottert idéző, talárba öltözött nőszemély kérdezget tőled tökéletesen evidens dolgokat egy teátrális pulpituson állva egy kazettás felvevő-magnót kattintgatva, pont olyan hangon, mint amilyenen az unott, főiskolát halasztó kislányok kérdezik tőled a gyorséttermekben, hogy menüben kéred-e, hogy smartkártyád van-e, hogy érdeklődsz-e az audi q7-es-ért zajló nyereményjáték iránt, és hogy itt ennéd-e meg, vagy elvinnéd, hogy kézbe mehet-e vagy zacskóba tegyék. Mindeközben neked az jár a fejedben, hogy én csak egy nyomorult hamburgert szeretnék.

Máskor meg ilyen rövidtávon gondolkozik az ember.