Litera >>>
2011. július 20. - Kálmán Gábor
 

Budapest felett alacsonynyomású légtömegek úsznak, szürke és felhős az ég, időnként minden átmenet nélkül szemerkélni kezd, aztán el is áll, csak pár kósza cseppen verődik szét a felhők közt átszűrődő napfény. Egyre hűvösebb a levegő, azon kapom magam, hogy pulóverre vágyom.

Estefelé menetrend szerint feltörnek a fájdalmas hangok az alsóbb emeletről. Más helyen ijedten néznének össze az emberek, de ebben a lépcsőházban megy tovább az élet, fel sem kapják a fejüket az iskolából hazaérkezők, békésen integet a szomszéd, aki kijön dohányozni a szemközti függőfolyosóra, cébéás-szatyrokkal a ma esti vacsorán töprengve, gondterhelten vonul a hazaérkező háziasszony és lehajtott fejjel bár, fel se nézve, mégis incselkedő mosollyal nyitja a rácsos ajtót a hazaérkező első emeleti fiatal lány. A mindennapok része ez a néhanapján feltörő ritmikus nyöszörgés, az alsó szintek egyikén egy öregasszony jajgat fájdalmában, vagy talán csak megszokásból. Csak a szomszéd hotel erre néző ablakaiban villan fel olykor egy fürkésző, zajforrást kutató szempár, mindenki más megszokhatta már.

Egész éjjel esett. Nem egykedvű, örökeső módra, hanem kövér cseppekben, fel-feltörve és lüktetve, mintha az ószövetségi öregisten haragja lenne. Budapest forgolódott egész éjszaka, félálomban, éberség és alvás között folyton félúton, hol erre, hol arra billenve el, de rögtön visszalendülve, soha nem érve el egyik végpontot sem. Sem az ébredését, sem a mély, öntudatlan álomét. Meg-meglendültek a függönyök a betóduló ázott beton- és tetőcserépszagú levegőtől, átcsapott az ablakpárkányokon a túlfolyó ereszekből kicsorduló piszkos víz, majd lassan hűlni kezdett a tapadó, párás levegő a lakások szobanégyzeteiben. Száradni kezdtek az alvókon a párától nyirkos bőrfelületek, magukra húzták a vastagabb takarót, közben félig nyitott szemmel keresték a rádiós ébresztőórák zöldszínű digitális kijelzőjét, megnyugodva és a félálomba visszaszenderülve azonnal, amint meglátták, hogy még öt-hat óra is van ébredésig. Közben folyamatosan esett, dorombolt az ablaktáblákon a víz, verte a háztetőket, habos sugarakban távozott az ereszek alján, mosta a belső udvarok betonját, a járdák aszfaltját.

Csak öt óra tájt riadtak fel pár percre teljesen, amikor is váratlanul elállt úgy fél órára az eső, és mély, éteri csend lett az acélosan fénylő korareggeli ég alatt. Ekkor, mint a garázsokba érkező, motort leállító autókban a gyerekek, felriadt Budapest a csendre, zavartan kapkodta a tekintetét, hogy milyen nap és milyen napszak lehet, hogy vajon csak a délutáni alvásból ébredt-e fel, vagy tényleg hajnal van. Reggel Budapest sokáig nem tudott felkelni, álmosította, lefogta, bénította a folyamatosan szitáló eső, és a távolban mély basszus tartományokban dörgő, elnyújtottan morajló ég.

Arra ébredtem, hogy valaki a szomszédok közül Cseh-Bereményi Telente vasárnap című dalát hallgatja. Először nem is reagáltam, visszacsuktam a szemem és próbáltam újra elaludni. Aztán felültem az ágyban és hallgatóztam. Verte az eső az ablakot, mégis hallani véltem ezt a számot. Nem volt eldönthető, hogy csak a félálom és az esőzaj mögött kavargó hangkavalkád téveszt-e meg, vagy tényleg ez a dal szól. Megráztam a fejem, körbenéztem a szobában, mint aki nem tudja, hol van. Szekrény, íróasztal, az íróasztal előtti széken a bekészített ruhák, az íróasztalon könyvek, tollak, notesz. Igen, nem álmodom, helyben vagyunk.

Odakint mintha újra megszólalt volna a Telente vasárnap. Visszadőltem, és a fal felé fordulva hallgattam, hogy minden pereg, oda megy vissza, ahonnan előjött, visszamegy minden egy távoli falrepedésbe.