Litera >>>
2011. július 22. - Kálmán Gábor

Hogy nem lakik-e egy fiatal, jó természetű, arányos termetű lány a szomszédban, kérdezi a lakásfelújításom kivitelezője komoly hangon. Tanácstalanul hallgatok a telefonban, majd óvatosan visszakérdezek, hogy miért? Csak mert technikailag kivitelezhetőbb és anyagilag kifizetődőbb egyszerűen csak összenyitni a két lakást, mint hangszigetelni a közös falakat.

Az elmúlt hetek ezzel teltek. „Nézze, végül is rc-s elvezetőben megoldható, de amperszámban nem biztos hogy működik, mert végül is hálózat csak egy van, a fázis meg, nos fázis az van, akármit csinálunk, aljzat ide, aljzat oda, aztán a váltóáram beleszólhat, de egy jó kapcsolórendszer, legalábbis keresztváltóval, már ha kötésben van, nem pedig ellenáramban földelés nélkül, az végül is megoldaná, szóval mi legyen?” Hát, mondtam jólértesülten, oda szeretnék egy konnektort abba a sarokba.

A világ legdepressziósabb villanyszerelőjével még az előző lakásom felújításakor találkoztam, keményebb menet volt vele egy párbeszéd, mint a gázszerelővel, aki csak annyit mondott, amikor átlépett a küszöbön: egymillió. De a villanyszerelő folyamatosan világvégét vizionált, olyan elkeseredett volt, hogy egy szentimentalizmusra hajlamos költő azonnal befalaztatta volna magát a tartófalba. Akárhányszor benéztem ellenőrizni a munkálatokat, ez a bizonyos villanyszerelő mindig lesújtottan, feladó testtartással ácsorgott egy dugalj előtt, és lemondóan integetett a fejével, hogy á, nem, ezt nem lehet. Minden alkalommal azt hittem, valami komoly családi tragédia zajlik a háttérben, de nem, csak a fázisokról volt szó.

Aztán az a jó kis felújított lakás ott maradt a tizenkettedik kerületben. Ott maradtak benne a bútorok, a prózai használati tárgyak, hűtők és mosógépek, a legtöbb dolog, ami az elmúlt tíz évben olyan hétköznapi módon, de számított. A megszokások, a rendszerek. Ott maradtak a tervezések és a nyűgök, ott maradt valami megkezdett, valami befejezetlen. Ott maradtak vele a környező utcák, a róluk, bennük írt versek, ott maradt az a szürke kockaépület a Hidász utcában, a budai utcalámpák okker kuszasága. Ott maradt a vendéglátósok gyöngye, Bálint a Házmán utcában, akinek a kocsmáját is csak úgy hívják, hogy Bálint kávézója, aki időnként felhív az éjszaka közepén, hogy ezt meg azt a bort mennyiért illik adni, és a legtöbb polcon álló alkoholról azt sem tudja mi fán teremnek, mégis nála esik legjobban a sör Budapesten.

Most Víziváros vár, na jó, én váron Vízivárost. Ahol úgy zajlik az élet, mintha nem tudna semmit az elmúlt harminc évről, a Bambi előtt sakkozó öregeknél megrekedt az idő, és még a függönyökön is látszik, hogy 1970 óta nem nyúlt hozzájuk senki. A félreeső utcákban „ bolthelyiség kiadó” táblák mögött működnek a békebeli kisboltok, fásult tekintetű, nyugdíjazásra váró kiskereskedők adják el az utolsó doboz light kolát a betévedőknek. A Pajtásban tévelyegnek a fazékszagú, fáradt levegőben az unott konyhás nénik. Ahol a Batthyányin egy barátommal úgy kóstolgattunk egy sűrű, keserű belga trappista sört, hogy tartottuk mámorosan a lemenő nap fénye elé a poharat, és azt hajtogattuk egymásnak, hogy bazmeg ebben a pohárban itt van Isten. Ahol az Iskola utcában lakott annó Cseh Tamás és Bereményi Géza, és ha az egyikük éppen valami nővel foglalatoskodott az albérletben, addig a másik a máig működő Isolabellában múlatta az időt.

Nemsokára ide költözöm. Már köszön a ház alatti étterem pincére, már látom a Bambi békebelien unott felszolgáló nénije tekintetében, hogy felismer, amikor beülök egy kávéra, persze nem mutatná, csak fásultan húzza ki a kötényéből a vastag pincér-pénztárcát aprók után kutatva. Már dupla adag szószt ad a gyrosos a sarkon, és köszönnek a háztömbben lakó fiatal lányok. Már ismerős nekem a Batthyány tér, megismerem a kéregetőket és felismerem egyes járatok buszsofőrjeit. Valami otthonos, valami élhető alakulóban van.