Saly Noémi laudációja a Bródy-díj átadása kapcsán.

Kálmán Gábor regénye, a Nova Jasna Horka, egy szlovák falucska lakóit vonultatja föl előttünk úgy 200 esztendőre vissza-visszatekintve. Bár talán van benne latin áthallás is, a cím a direkttermő szőlőre utal, amelynek gyilkos bora nemzedékek elhülyítéséről gondoskodott és gondoskodik a Kárpát-medencében. Itt mindenki részeg vagy bolond, nincs kiút, a kitörési kísérletek kudarcba vagy visszatérésbe fulladnak.

A szereplők falunyi tömegnek tűnnek, pedig a tizenegy, önálló novellaként is olvasható fejezetben mindössze néhány család húsz tagja jelenik meg, különböző életkorukban: hol főhősként, hol mellékszereplőként, hol titkok, hol pedig a megfejtés hordozójaként. Az egész szövevény mintha valami vénséges, nyikorgó szövőszéken, de a végletekig bonyolult, soknyüstös technikával készült volna: a szálak hol láthatatlanul, a visszáján, hol meg a színén húzódnak, emitt alapot adnak egy motívumhoz, amott meg − más szálakkal társítva vagy egymagukban − önálló életre kelve emelkednek ki a háttérből.

Vénséges szövőszékről beszélek, igen, mert Kálmán Gábor nem akarja feltalálni a meleg vizet. Misztika, komorság és humor ilyesféle összekapcsolását láttuk a tót atyafiakat hajdan megéneklő Mikszáthnál, de a lehetséges előképek között untig emlegették már Bodor Ádámot és Hrabalt is − hadd tegyem hozzájuk a középkori haláltáncokat vagy a dél-amerikai mágikus realizmus nagyjait. Kálmán látszólag a leghagyományosabb módon mesél és mesél, anélkül, hogy fölemelné a hangját, tempósan, szárazon és férfiasan, indulatok és költői pátosz nélkül. Hogy aztán az olvasó zokog-e a röhögéstől, vagy két napig nem tud aludni, mert olyan képeket lát maga előtt, az már legyen az ő baja.

A mesemondásnak azonban van egy szépséghibája. A közép-európai idő rég megszűnt lineáris lenni: szakadozottak az emlékek, egészen mást mutat a szövet színe és visszája, miután fölfeslett a törvény szövedéke. Nincs rend a világban, ezt érzi mindenki: fölborult a háborúval, amelyet a nagyapák emlékezete őriz, föl a közelebbi múlt világával, amelyben az apák − és aztán a fiúk is − elvesztették az életük értelmét és emberlétük méltóságát. A szocializmus, de az utána jövő korszak is hazugnak és reménytelennek bizonyult, a jövő meg teljesen hiányzik. Ronda világ, na, itt állunk combközépig szarban, mint Tomaš néni, a valaha gyönyörű cigánylány az özvegy Sklenárová árnyékszékében, mindjárt az első oldalon.

Jasna Horka olyan falu, ahol senki nem termel, nem teremt, sőt nem is csinál semmit. Illetve, ha mégis, akkor pusztít: gyilkol, rombol, felgyújt, megkínoz. Minden fejezetben elvész valaki vagy valami, képletesen vagy fizikailag. A falu − ez az egész reménytelen, bamba, alkalmatlan, babonás és dependens Közép-Európa − lomhán vonszolja magát a pusztulás felé, és nem lesz kár érte, akkor se, ha olykor még megmutatkoznak a fizikai, lelki vagy erkölcsi erő utolsó maradványai (vagy inkább csak emlékei).

Mi marad hát? A minap hallottam valami különösen gyönyörűt, ideillőt: hadd adjam most ajándékba Kálmán Gábornak. Idős, mindentudó tüdőgyógyász állítása szerint vannak olyan betegségek, amikor már semmi, de semmi nem segít. Az egyetlen, utolsó megoldás: föltárni azt a már-már szétrohadt tüdőt, és a bajt „megmutatni a fénynek”. Nem csinálnak semmit, visszazárják, de a beteg három nap múlva mehet haza, meggyógyul.

Megmutatni a bajt a fénynek. Ezt teszi ez a könyv, precízen, elegánsan, pont annyi iróniával és derűvel, amennyi az elviselhetetlen elviseléséhez szükséges. Hogy az egész világ jobb lesz-e tőle − hát persze, nem. De aki elolvassa, az igen. És manapság könyvtől több nem várható.
Éljen a díjazott.