„A Nova maga az élet” – a hasonló kitételek, amelyek a gazként burjánzó szőlőfajta, a nova mérgező, de mindenfajta pusztításnak ellenálló („kiirthatatlan”) vitalitására utalnak, egyúttal a mitikussá formált időben játszódó (cseh)szlovák falu, Jasná Horka lakosainak történeteit megragadó, és így a felejtéstől megóvó, továbbhagyományozó „szövegesítés” önreflexív nyomaiként is értelmezhetők. Ráadásul a Nova éppen egy profán apokalipszis mozzanatait sűríti össze regénnyé: a novellák sorban teszik el láb alól a falu lakosait. A kötet így tulajdonképpen egy sűrű pusztulástörténetet reprezentál, amelyben a narratív technikából adódóan lépten-nyomon kereszteződnek a történetszálak és a halálesetek, tehát a Vég narratívái válnak „életteli” jelzőfénnyé, utat mutatva az olvasás aktusa során (végén?) egy talán lineárissá alakítható sztori felé. Ezt a klasszikus, racionalizálásra törő olvasói attitűdöt ugyanakkor az a momentum is megerősíti, amely éppen a mesélés jelen idejére „tartogatja” a falu – könyvformában fennmaradt – hagyományának megsemmisítését, Štrofeková ősének, a boszorkánynak (is) tartott Ősanya enciklopédikus memoárjának, a Nova ős-forrásának is beillő profán történeti munkának elégetését. Így látszólag a szövegen túl(ra) húzódik az a harmonikus állapot, amely már pozitív, „élhető” formában keveri újra az őstörténet mozaikdarabkáit.

A Nova ehhez mérten – amennyire ezt a „helyi” mítoszok feszes narratív tempója megengedi – részletesen bemutatja Jasná Horka és környéke konstans, kínosan szabályos, és ugyan-azon rituálékkal kitöltött terét és idejét. A szögletes autóbuszok és a közeli város szögletes panelházai (nem beszélve a használaton kívüli, többnyire éjjeli légyottok ideális helyeként szolgáló iskola hasonlóan szockonform kinézetéről) olyannyira belesimulnak a mitikus egymásutániságból következő tespedtségbe, hogy Urban, akit őrületbe kerget a geometria ilyetén precíz „bedolgozása” a létbe, elhagyja a falut, és (legalábbis egy időre) nyoma vész – igaz, ő „nem volt soha igazi Jasná Horka-i”. (19) Nem is meglepő tehát, hogy Urban, akinek halálhírét tulajdonképpen a narrátor is átveszi, és buzgón ismételgeti, akkor bukkan föl, amikor a falu „főszereplőitől” már jócskán megtisztult tér – az új történelmi szelek nyomán – belekezd önnön lassú, de annál látványosabb újraterveződésébe, vagy megtisztulásába. (Miközben a beszélő név is mintha a városiasodás, és az ezzel járó technicizálódás szimbolikáját hirdetné.) Mikor azonban azt hinnénk, hogy Urban megjelenésével belehallgathatunk az új idők szólamaiba, kiderül, hogy a férfi egy lépést hátrálva a falusi krónika egyik befejezetlen történetét próbálja kiegészíteni: Abafi leégett malmának megvételével ugyanis – a helyi pletykák szerint – nincs más célja, csak milliméterről milliméterre átkutatni a romos pincét a molnár szépséges feleségének holtteste után. Urban az építmény falainak bedöntésével a hagyományba szeretne „beleírni”, de tette sikertelenségre ítéltetett. Ugyanis egyedül a narrátor képes a beíráshoz szükséges távolság megteremtésére, ő szövegének ura és parancsolója.

A halál és az élet kel versenyre egymással a kötet szövegeiben. Részint a már eleve halálos atmoszférájú falu tompa miliőjéből emelkednek ki a szereplők, akiknek „családnévvel örökölt bizarr történeteik” (29–30) nyomán elevenedik meg és íródik tovább egy pusztulásra ítélt hagyomány, másfelől viszont a történetek a halál momentuma és mitológiája köré szerveződnek, bonyolult kapcsolati hálóba rendezve a falu lakosainak széttartó életsorsait. Kezdve az első, Nova címet viselő szöveg sajátosan ironikus vagy önironikus gesztusától, a latrinából kiemelt Tomaš néni „éltében rohadásától” (7) egészen a falu kocsmárosának, Sklenár­nak titkos totemjéig, a német katona halálául szolgáló kötélig, amely a pult alól hivatott biztosítani a kocsma forgalmát, vagy az öngyilkosságot elkövető Milan perverz szokásáig, a kóbor macskák felkötéséig minden haláleset más és más halálesetek narratívájába ágyazódik be. Az egyetlen momentum, amely kimutat ebből az állapotból, Štrofeková és Juro váratlan, de szükségszerű szerelmi aktusa, a két család közötti ősi viszályt eltörlő momentum, majd en­nek következtében az így már értékvesztett családi legendárium megsemmisülése. A „meg­oldás” vallásos színezetét emellett az a tény pecsételheti meg, hogy Juro az, aki – a szokásos közgondolkodástól eltérően – megpróbál hinni egy földi szellemvilág fölött uralkodó Istenben is. Mivel a Nova szereplői nagy általánosságban maguk alakítják ki „isteni”, autoriter funkciójukat, mint például Štrofeková felmenői, vagy a megközelíthetetlen Ujo Fero, az erdész, Jasná Horka legfélelmetesebb és egyben legtitokzatosabb lakója, aki istentelenül erős házi borovicskájával itatta lovait, és valódi gyilkosa volt a molnár Abafinak, akit a „krónikások” egybehangzóan a spontánmód pártfunkcionáriussá lett Babka áldozataként könyveltek be virtuális annaleseikbe.

A novellák tulajdonképpen két történelmi epizód vagy éra utólagos, több megmunkáláson átesett lenyomataiként olvashatók, mégis, ezek a rekonstrukciók, amelyeknek „szavahihetőségét” egy mediális talapzataiból kifolyólag erőteljesen megkérdőjelezhető kontextus, egy elsőrendűen oralitásban létező kultúra biztosítja, a második világháború partizánkalandjait, valamint a szocializmussal járó paradigmaváltást is egy mítoszi idő attribútumaival ruházza fel. Az írásaktus pedig kénytelen úgy transzponálni a felejtés nyomán egyre kuszábbá váló, lényegileg összeegyeztethetetlen történeteket, hogy ezek esetleges összeolvasása sem bizonyulhat maradéktalanul hűségesnek a tulajdonképpeni eseményekhez. A Nova sajátos hangulatát viszont éppen a mindentudás ígéretével bíró narráció maradéka, úgyszólván (mélyen tátongó) üres helye szolgáltatja, amely nyitottá teszi az eseménytörténet többféle értelmezését, kiegészítését, az egyes szálak tovaszövésének lehetőségét, vagy éppen hirtelen elvágását. Az ismétlések, amelyek a szóbeli kultúrákban is kitüntetett szerepet töltenek be, lévén az „információ” emberi emlékezésre hagyatkozó volta kénytelen bizonyos panelek, csomópontok „mentén” strukturálódni, itt képesek valóban sorsfordító eseményekké alakítani a falu történetéből kiemelhető epizódokat – leginkább ebben áll a Nova hangulatfestő, ábrázoló ereje. Legyenek bármily megkapók (vagy szívbemarkolók) a részletező leírások, a tucatnyi esemény ide-oda forgatása, az ezekre való ráközelítés vagy ezektől való eltávolodás teszi dinamikussá a szöveget.

A kötet történetláncolata, vagy történethálója a lezártság, a tér teljes lefedettségének illúzióját táplálva ravaszul elvonja a figyelmet önnön feltáratlan régióiról. Legyenek bármilyen mélyen bevésve tudatunkba Jasná Horka újkori történetének neuralgikus epizódjai az ismétlések révén, ezek a szinte refrénszerű betétek narratív kihagyásokat hidalnak át. Például ahelyett, hogy a narrátor mélyebb személyiségrajzokban, jellemfejlődési kacskaringókban, átfogóbb képzetekben próbálná megragadni a mitikus hely sajátosságait, inkább újabb és újabb eseményekkel bővíti a falu krónikáját, illetve apró lépésekben tár fel egyre többet a már említett eseményekből. Bár minden egyes novella egy-egy központi epizódra koncentrál, a szövegek váltakozó centrális figuráinak eltérő nézőpontjaiból kristályosítható ki az ellentmondásokkal teli, de éppen ezért utángondolásra hívogató történet. A korábban kockázatosnak nevezett olvasói szerep így elsősorban annak függvényében módosulhat, hogy mennyire bátran „nyúl bele” az olvasó a narrátor által az asztalra dobott szöveghalmazba.

Kálmán Gábor szövegei nyomokban emlékeztetnek a Bodor Ádám-féle mozaikos szerkesztésmódra, de nem kopírozzák le a Sinistra-körzet szerzőjére jellemző nyomasztó, sötét atmoszférát. A Nova (is) sajátos kulturális kódokat applikál, de ezekkel a komikum is nyomatékosan beférkőzik a szövegekbe. A szlovák kifejezések és káromkodások betűhű beillesztéséből eredő „helyi íz” egyszerre adja vissza a fásultságot és az agressziót, de ha kell, a meghittséget vagy azokat a komplex érzelmeket is, amiket nem várnánk Jasná Horka lakóitól. A könyv szerényebb paraméterei ellenére hasonló hatást válthat ki, mint Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regénye, amely egy másik, szintén kelet-európai kódokkal „megformált” nézőpontból próbálja bemutatni a történelem viharaiban hánykolódó Embert, de a Novához hasonlóan teszi aktívvá, jó értelemben véve megerőltetővé az olvasást. A Nova sajátos szövegezéséből fakadóan nyitva áll a tényleges folytatások előtt, de remélhetőleg a szerző további munkái bizonyítják majd teljességét, szigorú zártságát, tulajdonképpeni befejezhetetlen­ségét.

(Kalligram Kiadó, Budapest, 2011. 134 oldal, 2100 Ft)

 Wirágh András