A temetés - részlet 

Kalligram 2016/9. lapszám

6.

Rettenetes hőségre ébredt. Valami nyomta a mellkasát. Homlokáról és az orrnyergéről dőlt a víz, a lefelé folyó izzadságcseppek sósan csípték, csiklandozták az arcát, mintha legyek mászkáltak volna rajta. Ösztönösen megemelte a kezét, hogy letörölje, de szúró fájdalom hasított a könyökhajlatába. Sűrű pislogással próbálta kitisztítani a látását. Homályos volt körülötte minden. Távoli világosság égett a feje fölött, fehér fény volt, derengő és zizegő. Legszívesebben visszaaludt volna, fáradtság vett rajta erőt. Aztán a fáradtságot lassan félelem és szorongás váltotta fel.

Legalább öt méter volt a kastélyterem belmagassága. Középen teljesen dísztelen, sima, tojásfehér, pókhálótól és portól szürkés plafon. A szélén körbe gipszstukkó szalagja futott, aminek a mintája egy méterrel kijjebb megismétlődött a plafon és  fal szögletét lekerekítő holkerben. Belül még egy stukkókeret díszlett, mértani közepén régi vezetékcsonk, műanyag borítása közepéből kilógott a vezető rézszál okkere. A terem baloldali sarkában hatalmas okkersárga cserépkályha állt, köríve mélyen belenyúlt a szobába. Tűztérnyílása nem volt, legalábbis ezen az oldalon. A cselédfolyosó felőli oldalon lehetett fát tenni a tűzre és kilapátolni a hamut, így az ilyen alantas munkák nem zavarták meg a teremben tartózkodókat. Legalábbis amíg működött a cserépkályha, mert jó ideje már, hogy háborúkorabeli vaskos, súlyos, felkarnyi átmérőjű csövekben, radiátortestekben keringett az épületben, a pincében szénnel fűtött kazánból szétfutó forró víz.

Többmázsás fémmonstrumok voltak ezek a radiátorok, mintha egy-egy tankot olvasztottak volna be a készítésükhöz. Súlyos vaslábakon álltak, bordázatuk legalább 8-10 centiméternyi fémlapokból állt, a rengeteg átfestéstől göröngyösen gyűrődött, hólyagosodott rajtuk a bőrszerű olajfesték. Hörgött, kotyogva horkant bennük a légbuborékos fűtővíz, fölöttük a rettenetes mennyiségű kiáramló hőtől homályosan hullámzott a levegő az ablakok előtt, amiken át beszúrt a hótól vakító fehér napfény.

A tagjai el voltak gémberedve, alig bírta őket mozgatni, bár ez a többrétegnyi súlyos takaró miatt is volt. Mintha lekötözték volna, úgy szorult a mellkasára. Elöl és hátul rácsos, háborúkorabeli vaságyon feküdt, olyanon, mint amilyen az összes többi is volt a teremben. Féksatus kerekek, fogsorszerű fokozatállítós ágytámlák, vasrácsok. Szükség esetén kétoldalt is, alapesetben lelógatva az ágykeret oldalára. Az övén kívül mindegyik zárva volt. A fullasztó levegőben a meleg és a testszag keveredett az ágytálak szagával. Hörgő sóhajok, karcos légzés, alélt horkolás töltötte be a teret. Ahogy Zsivotzky lassan magához tért, egyre tisztábban fogta fel maga körül a történéseket.

A nagy teremben rajta kívül legalább tíz ember feküdt még egymás mellé katonásan beállított vasrácsos ágyakon. Javarészt magatehetetlen öregek, öntudatlanul. Talán ketten voltak, akiknek nyitva volt a szemük, de azok is csak a plafont bámulták meredten, alig pislogtak. Zsivotzky próbált felülni, de lenyomta a takaró, semmi erőt nem érzett magában. Sok napja nem aludt. A vonatút minden erejét felemésztette, és persze a szervezete nem volt felkészülve ekkora útra majdnem egy évnyi lakásba zárva töltött idő után. Teljesen elszokott a testmozgástól, a beszédtől, emberek társaságától. Az egy év alatt semmivel nem kellett foglalkoznia, így teljesen elhagyta magát. Most először gondolt bele, mennyire.

Próbált kiabálni, de alig jött ki hang a torkán.

A teremben lassan fogyni kezdett a fény. Odakint ment le a nap, korán sötétedett. Előbb halványkéken, majd egyre mélyebb, lomhább tónussal világítottak be a hóval borított fenyőfák. Az ágaikon tükröződött a kastélyudvaron világító kékes lámpafény, az udvar útjait világító neonok fénye. Holdudvarukon tisztán látszódott, hogy havazni kezdett, nem is akárhogy, sűrű szállingózásban kavarogtak a kövér, tömött hópihék. A teremben egyre kevesebbet lehetett látni, lassan elvesztették körvonalaikat a tárgyak, a falak, ajtók, rácsos ágyak. Zsivotzky szorongani kezdett. Sötéten hajolt fölé a szédítő belmagasság. A kintről beszivárgó kékes fény is nyomasztó volt, a fülében szüntelenül zakatolt a féltonnásnak látszó radiátorvas kétméteres sziluettje felől érkező hörgő vízkeringés. A mellette lévő ágyon egyszer csak abbahagyta a horkoló, fuldokló légzést az ott fekvő, és többet meg sem nyikkant. Az is lehet, hogy az öreg Anderkó itt halt meg ebben a teremben, talán sokat feküdt itt előtte, jutott Zsivotzky eszébe, de megpróbálta ezt a gondolatot elhessegetni. Nagyapja emlékiratait próbálta fejben felidézni, írt-e erről a teremről. Erről persze eszébe jutott, miért van itt, de képtelen volt a temetésre gondolni. A legtöbb rokont soha életében nem látta, kisebb részüket is csak gyerekkorában. Valójában nehezen lehetett volna családi találkozónak hívni az eseményt. Olyan távoli, elfeledett rokonsági fokok képviselői maradtak már csak életben.

Próbált visszaemlékezni, hogyan került a kórterembe, de csak arra a pillanatra emlékezett, amikor megérkezett a kastélykórház udvarául szolgáló tisztásra. A többségében úgyahogy vízszintes földdarab az utolsó olyan terület volt a hegyen, ahol meg lehetett pihenni, innen felfelé már csak sziklák és alacsony termetű, de sűrűn növő fenyők következtek.

Réges-rég, már Zsivotzky gyerekkorában sem jártak fel a hegytetőre. Afféle babona volt eredetileg, aztán már csak megszokás, végül az emberek egészen egyszerűen elfeledkeztek arról, hogy van egy hegycsúcs a fejük felett, amit senki nem látogat. Életveszélyes volt, túl meredek, és a háborúk után az egyetlen kialakított csúcsra vezető útvonalat is teljesen benőtte a hegy. Lehetetlen volt megtalálni. Egy idő után már nem is keresték. A bombázások miatt a hegyoldal tele volt besült robbanóanyaggal. A legenda szerint egyszer a háború legutolsó napjaiban, a visszavonuló katonák nyomában járó győztes hadseregből egy háborús nehézbombázó a hegy felett repülve véletlenül kidobta a szállítmányát, a raktérben részegen ténykedő katonák miatt. Legalább másfél tonnányi robbanóanyag, bomba, töltet és robbanófej szóródott a hegycsúcsra, búcsúajándék gyanánt a háborútól amúgy is alaposan megtépázott vidékre. Több ezer fenyő kapott egyszerre lángra, mint ezer egymás mellé állított gyufaszál, egymás után robbantak be és égtek tövig, hajnalig vakító fény tombolt a hegytetőn. Azon az éjszakán a kastély egy része is leégett.

Akkoriban volt fiatalkori betegségei miatt a legszörnyűbb állapotban Anderkó. A háború éveit egyik kórházból a másikig döglődte, számtalan műtéten esett át és hat elektrosokkon. Kihúzták az összes fogát, legalább tízféle gyógyszer szedett, jóformán azokon élt, kicsi kék és fehér, sárgás és pirosas bogyókon, injekciókon és infúziókon. Fulladásai, émelygései, kiszámíthatatlan rosszullétei nem múltak. Ájulások, összeomlások, rohamok kísérték mindenhová. Mindig a halálra készen várakozott a következő vizsgálatokra migrénnel, hányással, heveny tremorral küzdve. Veseköve is egyre nagyobb lett, hetente többször vették emiatt is kezelésbe, jobb híján megpróbálták összetörni a követ. Egy farúd végére kötött, vászonnal borított szivacspöröllyel ütötték a deréktájékát, könyörtelenül, ritmikusan, órákon át. Persze a vesekő nem akart elmúlni. A háború utolsó hónapjait itt töltötte a hegytetőn a háború végére ideiglenesen kialakított kórházban. Anderkó minden nap írt a naplójába, oldalakat körmölt tele. Felértek a kastélyig az éjszakát megvilágító robbantások, tűzharcok fénye. A lövések hangjait messzire lehetett hallani, a hegyek úgy verték vissza, mintha pár méterre tőlük sütötték volna el a fegyvert. Jöttek a hírek, hogy vége lassan a háborúnak, de Anderkó nem bírt lenyugodni, az utolsó hónapokban már csak heti néhány órát aludt, a többi időben a félelemtől fulladozva, tátogó szájjal kapkodva levegőért kuporgott az ágyában. Hetekig nem evett, alig ivott vizet, lesoványodott, csont és bőr volt. Ha véletlenül egy-egy másodpercre elnyomta az álom, hisztérikus üvöltözéssel ébredt. Nem vihetik el, őt nem vihetik el, nem lehet katona, nem lehet fogoly, ő nem, ő nem bírná ki. Ezt üvöltözte magából kikelve a kastélykórház folyosóin rohangálva. Végül már senki nem törődött vele. Fogyóban voltak a gyógyszerek, nem volt elég altató- és nyugtatószer ahhoz, hogy a dühöngő Anderkót minden este elkábítsák. Igazán csak az segített, ha belédiktáltak pár szem rohypnolt, amitől szinte másodpercek alatt elkábult. Vagy ha ópium injekciót kapott. Anderkó azt szerette legjobban. A teljes, éteri nyugalmat, az izmok és agy lomha zsibbadását, hogy semlegessé váltak körülötte a dolgok és súlyos, tompa, ragacsos álom szívta be tőle pillanatok alatt, ami másnapig zavartalan volt és éterien nyugodt. De a szerek fogyóban voltak, a háború nem kímélte a kórházakat. Az utolsó estén az ápolók nem először szíjazták az ágyhoz Anderkót. Rosszabb esetben gumiszobába zárták volna, vagy jegesvizes fürdőt kapott volna, hogy lenyugodjon. Szerencséje volt, mert a hátrányos családból származókat, főleg az ilyen rohamokat kapó betegeket gumibottal verték. Rosszabb esetben valami keményebbel, széklábbal, esetleg felmosófával. Több ápoló kedvence a bádog vizesvödör volt. Sokkal durvább sérüléseket okozott az egyenetlen vödörforma. Rohadt nagyokat kongott, amiktől még inkább úgy érezték, hogy súlyos sebeket ejtenek. Talán csont is tört, talán kifordult a kar. És ettől az érzéstől hamarabb megkönnyebbültek.

Azon az estén, amikor a hegy és vele majdnem a kastély is leégett, senkinek nem volt türelme Anderkóval foglalkozni. Két ápoló megragadta, hiába kapálózott meglepően nagy erővel az alig negyvenöt kilós Anderkó. Pedig az egyik ápolónak akkora hajcsomót tépett ki a fejéből, hogy ökölnyi foltban világított a helye. Bosszúból kétszer vágták hozzá a kőpadlóhoz, csupa vér és húgy volt a pizsamája, mire az ágyáig vonszolták. Hatalmas, kétkarnyi vastag övekkel szorították az ágyhoz. Egy a mellkasán, egy a derekán, egy a térdén és egy a bokáján feszült. Gézt tömtek a szájába és leukoplaszttal ragasztották át, majd otthagyták. A szürke kórteremben nyolc ágy volt összesen, nyögdécselő, félig öntudatlan öregekkel. Egyik-másik nyújtogatta a nyakát a történésekre.

A szolgálólányát, Milenát nem parancsolták ki az ápolók. Leült Anderkó ágya mellé, fogta a kezét. Anderkó egyre jobban remegett. Milena kezén folyt le az izzadság, ami Anderkó felkarjáról csorgott patakokban. A pulzusa olyan sebes volt, szinte már vibrálásnak érezte Milena, mintha csak egy sebes sodrású megáradt télvégi patak zuborogna az ereiben. Mintha az érfalakon zakatolna a sok hordalék és uszadékfa. Anderkó egész teste görcsbe feszült, rángatózott. Ide-oda kapkodta a fejét, csatakosan lógott a haja, pillanatok alatt olyan lett a párnája, mintha vizes hajjal feküdt volna be. Milena próbálta lenyugtatni, simogatni akart a homlokát, de a pánik ekkorra annyira eluralkodott rajta, hogy hozzá sem érhetett. Lekötözött felsőtestén húzogatta a kezét, hasztalanul. Próbált dallamokat suttogni a fülébe, mint gyerekkorukban. Milena, csak így tudott rá emlékezni: a közös gyerekkorukra. Amikor a suttogás sem hatott, Milena óvatosan körbenézett a sötét teremben. Abba bízott, hogy az öregek mind alszanak. Persze ő is tudta, hogy valamelyik úgyis ébren van. Anderkó egyre jobban csapkodott, fulladozott az egész testét rázó görcstől. Milena kikapcsolta a rácsos ágy biztonsági zárát és lehajtotta az oldalrácsot. A szíjak kulccsal voltak lezárva, azokat nem tudta volna kinyitni. Benyúlt a rázkódó Anderkó ágyába, a hasára tette a kezét, majd szépen lassan lehúzta egész a pizsamanadrágig. A pizsama nyirkos volt a vizelettől és az izzadságtól. Lehúzta Anderkó derekáról, majd odahajolt és a szájába vette a farkát. Néhány másodperc múlva Anderkó légzése lassulni kezdett. Milena nem hagyta abba, közben a kezével a hasát simogatta Anderkónak, aki egye kevésbé rázkódott. Légzése lassult, ritmikus lett, de már nem volt zaklatott. Milena kiegyenesedett. Lehúzta Anderkó pizsamáját, amíg csak a szíjak engedték. Felhúzta a szoknyáját, több réteg alsóneműt, lefejtette magáról a vastag téli pamutalsót. Óvatosan fellépett a lehajtott oldalrács fém forrasztékaiból kiálló lépcsőzetre, a másik lábát a mellkasáig húzta majd átemelte Anderkón, aki behunyt szemmel feküdt, most már teljesen mozdulatlanul. Milena ráült, halkan felsikkantott, mikor elvesztette a szüzességét.

A hegy lángra kapott az eltévedt bombázástól. A tövében meghúzódó kisváros lakói úgy emlékeztek erre az éjszakára, hogy azon a hajnalon kétszer kelt fel a nap a csúcs felett. Egyszer, amikor a lezuhanó robbanóanyagok egy része becsapódáskor megsemmisült és hatalmas lángoló fénygömbként borította be a tűz. A második napfelkelte már csak a piszkos koromra ébredt. A fák üszkös csonkjaira sütött a gyér reggeli napfény. Ezernyi befejezetlen mozdulatként álltak hegyesen az üszkös facsonkok. Mintha távozóban, kapkodva tűzre vetett, félig elégett halottak végtagjai nyúltak volna az ég felé. A városiak, akiket ekkorra már rémálmaikban üldözték a háborúból visszaérkező hírek a hegyekben égetett, hátrahagyott, temetetlen halottakról, dermedten nézték a látványt. A munkába indulók visszafordultak, magukra zárták a kaput, az iskola zárva maradt, a kenyerek a péknél nem kerültek a kemencébe, a szénbánya csilléi leálltak, a város fölött megállt az idő aznapra.

Ez szó szerint is így történt: a város templomtornyában aznap cserélték volna a kopás miatt elavult mutatószerkezetet. Egyre gyakrabban kellett felhúzni, állítani az órát, volt, hogy napjában többször fel kellett menni újraindítani, megrugdosni elakadás miatt a szerkezetet. A pontos idő ismerete pedig ezekben az időkben mindennél fontosabb volt. Fél hat előtt nem sokkal érkeztek a templomtoronyba a gondnok az óramesterrel. Az évszaknak megfelelően éppen virradni kezdett. Az óramester a beszűrődő napfényben és egy petróleumlámpa mellett kezdte el szétszerelni a toronyóra szerkezetét védő burkolatot, megállította majd lassan átnézte az óraművet. Mivel egyre világosabb lett odakint, észre sem vette, hogy a gondnok kezében himbálózó petróleumlámpa már rég nem az ő munkáját világítja meg, hanem céltalanul lóg a torony ablakain döbbent arccal kibámuló gondnok oldalán. A koromfeketére üszkösödött hegyoldal fénybe borult, láthatóvá vált az ezernyi ég felé nyúló üszkös kar, a torz famaradványok, a fenyőerdő fekete, csonka temetője a valaha fenségesen emelkedő hegycsúcs maradványain. Az óramester már az éjszaka tomboló tűz miatt sem igen akart nekilátni reggel bármiféle munkának, ugyanúgy, ahogy senki más sem a városban. Csak a gondnok nem hagyta annyiban, hiszen háború idején, főleg egy ilyen háború legvégén az egyetlen biztos ponttól vennék el az embereket, ha nem tudhatnák az időt. Viszont amikor a szemük elé került a feketére pörkölődött hegy látványa, az óramesternek remegni kezdett minden porcikája, dadogni kezdett, zilált lett a légzése. Alig bírta összeszedni a szerszámait, ötösével szedte a rozoga lépcsőket a szűk templomtoronyban. A gondnok egy darabig nézett utána, majd annyiban hagyta a dolgot. Kedve sem lett volna visszaállítani az óraszerkezetet, hogy legalább annyira működjön, mint korábban, de nem is igen értett hozzá. Nézegette egy darabig az alkatrészeket, végül egyesével hajította ki őket a templomtoronyból, bele a torony alatt futó megáradt patak habjába.

Így maradt az óra két mutatója fél haton, a nagymutató is és a kismutató is szinte teljesen lefelé mutatva. Milenát pár héttel később elvesztette Anderkó. Teherbe esett akkor éjszaka. Amikor Anderkó apja megtudta, azonnal kiparancsolta a lányt a városból. Milenának haza kellett mennie, és a saját családjával is szembe kellett néznie szülőfalujában, ahol a gyereket Milena apja haragjában kirugdosta a hasából.