Nemrég jelent meg A temetés című regényed, amely csaknem minden tekintetben különbözik az előző könyvedtől. Amíg a Nova egy groteszk, anekdotikus novellafüzér, addig A temetésre ez legkevésbé sem mondható el. Az olvasó már-már azt érezheti, hogy nem is ugyanaz a Kálmán Gábor írta a két könyvet. Mi ennek az oka? Ennyire megváltozott az érdeklődésed a két regény között eltelt öt évben? 

Kálmán Gábor: Természetesen nem ugyanaz a Kálmán Gábor írta a két könyvet. Van ennek egy személyes vonzata is, de a két szöveg is nagyon más világ. Abban biztos voltam, hogy nem szeretném megismételni a Novát, vagy nem rögtön másodjára – viszont könnyen megeshet, hogy írok még anekdotikus stílusú és hasonló környezetben játszódó történeteket. Tulajdonképpen az ismétlés kikerülése miatt is tartott eddig megírni A temetést, hiszen viszonylag gyorsan és könnyen ment volna egy második Nova írása, mivel könnyen írható műfaj: a mikszáthi – és mások szerint bodori – gyökerek, a történetközpontúság, az események sűrűsége pörgeti önmagát. Nincs sok dolga az embernek egy Nova-típusú szöveg alkotása közben, csak bedobja a karaktereket a környezetükbe és elkezdik maguk csinálni a dolgokat. Lehetett volna teljesen más végkifejletük is a novelláknak, de szabadon engedtem a karaktereket, a történet megírta saját magát. A temetés azért is más, mert a Novában nem vállaltam nagy tétet. A második regénynél annál inkább, jobban megszenvedtem vele. Mindössze 184 oldalról van szó, amennyit egy gyakorlottabb író pár hét alatt megírhat, nem a hosszúsága miatt tartott eddig.

TOVÁBB A LITERÁRA »»»

Olvasás közben körülbelül ugyanazt éreztem, amit te elmondtál. A temetés nem éppen „egy délután alatt elolvasom”-típusú könyv, tömör és nyomasztó hangulata miatt több időt vett igénybe. 

A temetés egy ilyen regény. Alapvetően egy szöveget szerintem úgy lehet olvasni, ahogyan az íródott. Ez az a fajta írás, ami visszacsap olvasáskor. Ebben rengeteg „nem-írás” van, több napig egy teljesen üres Word dokumentum fölött ülni, és azt üresen bezárni normál munkamenetnek számít. Nyomasztó a hangulata is, amivel én akkor szembesültem, amikor visszaolvastam: míg a Novát szerettem visszaolvasni, szerettem dolgozni vele, amikor kész lett, jó volt szabadjára engedni, A temetést még nem tudtam. Ennél a regénynél elkövettem azt a hibát, hogy miután kijött a nyomdából, nem vártam, azonnal újraolvastam. Még nincs meg az a távolság, hogy jól lásson rá az ember, rosszul esik kézbe venni a könyvet, egyes részeket olyan élmény olvasnom, mint visszaemlékezni valami kellemetlen eseményre. A szöveggel való viszonyom is ilyen, azt érzem, hogy nem ereszt, hogy lesz még vele dolgom.

A temetésnek csonka családregény a műfaji besorolása – legalábbis ezt olvashatjuk a leírásban. Számomra mégis inkább az analitikus/pszichologizáló regény jutott eszembe olvasás közben, és mintha az egzisztenciális szorongás, az elmagányosodás kapna főbb hangsúlyt. Mennyire tartod ezt az állítást helytállónak, illetve melyik szál kibontása élvezett elsőbbséget írás közben? 

Ezek olyan hívószavak, amelyeket előszeretettel használunk, szeretjük címkékkel ellátni a dolgokat, erre is tanítanak az iskolában. Természetesen ez nem csak egy akadémikus hülyeség, hanem valahonnan ki kell indulni, valamit kell kezdeni szerencsétlen szöveggel. A "csonka családregény" címke az én ötletem volt, mert tudtam, hogy úgyis elkezdenek majd kategorizálni. Úgy gondoltam, ha már az elején beajánlok egy terminus technicust, akkor ez a kötelező kör már le van tudva, amely jelző ugyan igaz rá, viszont műfaji szempontból nem teljesen felel meg a családregényhez kapcsolódó elvárásoknak. Az egzisztencialista felvetések annyira igazak, mint valójában sok szövegre: van benne egy főhős, aki nyűglődik, érinti ezeket a kérdésköröket is. De nyilvánvalóan nem az járt a fejemben, hogy írjak egy szorongással kapcsolatos regényt.

Mind a Novában, mind pedig A temetésben feltűnő, hogy vannak szinte szó szerint ugyanúgy visszatérő motívumok, történetek. Ilyen például a „gyógyszercsere”, vagy Milena karakterének feltűnése. Mi ennek a funkciója?

Egyrészt ez saját magamnak egy emlékeztető technika írás közben, másrészt szeretem a fontos paneleket újra elővenni, emlékeztetni akarom az olvasót is arra, hogy itt valami jelentős történik: például Milena karaktere A temetésben valakinek az egyetlen valahovatartozást jelenti és mint minden ilyen biztos pont a regényben, megsemmisül. Apróságnak látszik a nagyobb bajokhoz képest, úgy tűnik nincs is jelentősége. A gyógyszercsere meg a regény két alakja között az utolsó megmaradó emberi interakció, ez nekem olyasmi, amit képtelen vagyok nem hangsúlyozni, még ha a szöveg kárára is. A temetésnél például sok esetben lehetett volna kivenni ilyen ismétlődéseket, szerkesztés közben egy idő után leállítottam magamat, mert úgy éreztem, hogy kezdem megfojtani a szöveget. A temetésnél a legfontosabb ismétlésem a hátsó borítón elhelyezett részlet, amely a regényben az első fejezetben szerepel, és elsőre látszólag érthetetlen lehet, miért lett a borítón kiemelve.

Mindkét könyved cselekménye a második világháború alatt, vagy után játszódik. Maga a háború A temetésben csak mint „háttérelem” jelenik meg, nem mint cselekvésalakító tényező, tehát más korban is elbeszélhető lett volna. Miért mégis erre a korra esett mégis a választásod?

Amíg a Novából sokkal inkább kivehető, hogy a második világháború alatt játszódnak egyes részek, addig A temetésnél ez nincs még ennyire sem kimondva – de természetesen belőhető itt is a kor.  A jelen idő síkjára a múlt egyértelmű utalásokat tesz, ami főleg a 30-as 40-es korosztálynak lehet ismerős: azoknak, akiknek már a nagyapák korából van emlékezete a háborúról. A háború mint „közös mumus”, kelet-közép Európában meghatározta a későbbi generációk életét is, mai napig konkrét hatása lehet családokra. Közös nyomorúságunk, szégyenünk van jelen a szövegben, de mindössze ennyi szerepe van. Nincs ráerőltetve az, hogy a háború a felelős Zsivotzky rosszullétéért.

Mennyire tartod magad kettős identitású írónak? Érsekújváron születtél, de ha jól tudom már több mint 10 éve Budapesten élsz. Ennek ellenére a helyszínek és a szereplők nevei nem éppen magyaros hangzásúak könyveidben…

Ezt viszonylag gyakran kérdezik, és én sem tudom pontosan rá a választ. Nincs klasszikus felvidékiség-élményem, nem Érsekújvárott, hanem jóval északabbra nőttem fel. Az én eredeti közegem egy szlovák közeg, ezzel kapcsolatban a Nováról gyakran kérdezik, hogy mennyi igaz belőle és mennyi fikció. Szerintem egy regény sem teljesen fikció, mert csak valós tapasztalatokból tudunk építkezni – levegőből házat nem lehet építeni. Én is csak abból tudok építkezni, amim van: legelső élményeim egy szlovák közegből vannak, ebből tudok kiindulni. Nehezemre esik olyan karaktert teremteni, akinek például Jocó a neve. Sokszor nehéz olyan szöveget olvasnom, ahol valakit Józsinak hívnak, nem tudom, hogy mitől van ez a beakadás. Sokáig bilingvis voltam, alsós általános iskolás koromig szlovák iskolába jártam. Szlovákul tanultam meg írni és olvasni, talán ez is meghatározza a nevekhez és terekhez való viszonyomat. A magyarra, magyar írásra való átállás nagy törés volt az életemben, hiszen teljesen más a két nyelv. A Novában a szövegben a konkrét tárgyi világ miatt vannak szlovák kifejezések, és szlovák írásmód szerint írom, A temetésben ez már eltűnik. A következő regény lehet, hogy folytatja ezt a tendenciát, és otthonosabb lesz az itthoni olvasók számára. Az identitással kapcsolatban klasszikus felvidéki tapasztalatom kevésbé van, a családom két ága teljesen külön irányba indult el: míg az egyik oldalon szlovák identitásúnak, a másikon magyarnak vallják magukat. A nem túl gyakori találkozások alkalmával mindig a másik nyelvén beszélünk, ami vicces szituációkat idéz elő, hiszen egyikünk sem használja napi szinten a másik nyelvét.

A Novát 2014-ben lefordították szlovákra, így a szlovák anyanyelvű olvasóközönség is megismerhetett. Hogyan fogadták a Novát? Valószínűleg sokak számára nyilvánvaló volt a könyv parodizáló jellege. Szeretnéd, hogy A temetés is megjelenjen szlovák nyelven, és ha igen, milyen fogadtatásra számítasz?  Mik a kortárs szlovák irodalom zsánerei? 

A Nova fogadtatása egy kritikán kívül abszolút pozitív volt. (Szerintem egyébként ez a szöveg nem parodizál.) Karol Wlachovský fordította a könyvet, ami nagyon nagy megtiszteltetés, hiszen ő fordítja Mikszáthot és Grendelt is szlovákra. A temetést is ő fogja fordítani. Elképesztően jó fordításnak tartom a Novát, jóformán a szórendet sem változtatta meg, sőt, még talán a magyarnál is jobb, úgy érzem, hogy helyrekerült a szöveg. A bilingvis olvasóknak azt tanácsolom, hogy olvassák szlovákul. A visszajelzések közül az említett egy kritika volt nagyon elutasító, ez egy sokszorosan vitatott történelmi szürkefoltra is kitér, amelyet mindössze két mondatban említek meg a könyvben. Erre azonban számítani lehetett, hiszen még a mai napig nehézkes kérdés a szlovák-magyar viszonyrendszer, az, hogy egy magyarul író ember hogyan ír egy másik nemzetről. Ilyen szempontból könnyebb lesz A temetés, ez a regény nem vet fel történelmi kérdéseket, itt méginkább kollektív közép-európai történetről van szó. A szlovák irodalomra ugyan nincs nagy rálátásom, de azt látom, hogy nem annyira intenzív az irodalmi élet, mint itthon. A szlovák olvasó még kicsit konzervatívabb nyelvi értelemben, nálunk a szépirodalmi olvasó jobban hozzá van szokva a nyersességhez. A temetésfogadtatásánál nincsenek bennem olyan félelmek, mint amik a Novánál voltak. Örülök, hogy dolgozhatok tovább a szöveggel, illetve, hogy túl vagyok ezen a bizonyos „második könyv problémán”. Az elmúlt időszakban arra koncentráltam, hogy legyünk már túl ezen, jöjjön ki az a nyomorult második regény, és aztán foglalkozhassak értelmes dolgokkal.

Mik a terveid a jövőre nézve? Számos versed jelent meg neves folyóiratokban (ÉS, Kalligram) mégis két epikus műved jelent meg eddig. Tervben van egy verseskötet is, vagy a líra marad a folyóiratoknak?

Gyakran felmerül, foglalkoztat a verseskötet összeállításának gondolata, ugyanakkor most azt érzem, az is lehet, hogy ez az életemben nem fog megtörténni. A versírást, a műfajt is rosszul élem meg, visszaolvasva azt érzem, komoly felnőtt férfi nem írogat verseket. Ha most leültetnél egy szobába a meglévő verseimmel, nem tudnék egy kötetet összerakni. Az Élet és Irodalomban volt egy hosszúvers-sorozatom, azt szeretem, de ezen kívül nagyon szigorúan véve 2-3 versemet szeretem még, de van olyan versem, amit csak azóta kedvelek, hogy hangulatával teljesen ellentétes stílusban megzenésítette egy zenekar. Ennyiből pedig nem lehet kötet. Ettől függetlenül nincs teljesen kizárva egy verseskötet sem, de egyelőre még nem látom azt a rendszert a szövegeimben, ami alapján kötetbe tudnám rendezni őket. Legelőször 2004-ben, 22 éves koromban jelent meg versem az Élet és Irodalomban, ami egy nagyon fontos publikáció volt nekem. (Publikáltam korábban kisebb folyóiratoknál, de nagyon minimálisat.) Most azokat a verseket visszaolvasva kínosan érzem magam és nevetek is magamon, de ez egy ilyen folyamat. Akkor még azt sem tudtam, hogy mit csinálok, csak volt egy íráskényszerem.

A kortárs irodalom mostani alakulásához képest furcsának tűnhet, hogy 22 évesen publikáltad az első versedet. Néhány fiatal írónak ilyenkor már önálló kötete van. 

Ez a sietség jól is elsülhet, hiszen átlépik a publikációs kényszer nyűgét. 20-22 évesen kiadsz egy kötetet, tök jól lehet vele csajozni a romkocsmákban. Valakinek nagyon fontos az, hogy legyen egy konkrét kiadott könyvtárgya, nem mellesleg az önéletrajzban is jól mutat. Én azonban személy szerint azt gondolom, minél később annál jobb – de sajnos, nagy kár, hogy nem lehet örökkévalóságig húzni, várni, javítani. Az idő nagyon gyorsan telik, azt veszed észre, hogy amíg mások 35 éves korukig kiadtak 6-8 kötetet, te kettőt. 

Az, hogy te viszonylag később kezdtél el publikálni és kevésbé vagy jelen a közösségi oldalakon lehet esetleg annak az oka, hogy nem tartozol a mai értelemben vett „népszerű szerzők” közé? 

Ezt nem így, nem rosszul élem meg, de tény, nem vagyok jó önmarketingben. Lásd mellékelve: a viszonylag népszerű Nova után írtam valami teljesen mást, humortalanul depresszívet, olyasmit, ami vélhetően nem lesz népszerű. De egyébként is: például nem fogok távoli tengerpartokon vagy vicces helyeken készült képeket kirakni a könyvemről (jó, nem is nagyon készülnek ilyenek). A népszerűség továbbá szakmai baráti kör kérdése is, mennyien posztolnak hasonlókat rólad, stb, nekem meg ilyenem alig van, úgy fest, nem vagyok jó barátkozó sem. Illetve népszerűség: bentről nagynak tűnik ez a kortársirodalom-playground, de valójában a szomszéd Józsi bácsi a legtöbb népszerű íróról valószínűleg még sosem hallott, vagyis ez sajnos (vagy szerencsére) elég relatív. Nem tudom mi lett volna, ha hamarabb elkezdek publikálni. Alapvetően szorongós ember vagyok, jó ideje azt is kétszer meggondolom, hogy posztoljak-e Facebookra a személyes oldalamon. Szerzői Facebookom nincs, bár sokan mondják, hogy kellene, jelenleg nem látom értelmét. A normál szerzői oldalamon is minimális módon, tárgyilagosan teszem ki a dolgokat. Ez az oldal is csak egy gyűjtőhelyként funkcionál, a „rendszerező én” kívánja meg. Vannak rajta régi szövegek, de a problémakereső tulajdonságomnak köszönhetően körülbelül egy hete úgy 6 korábbi versemet is levettem. Úgy vagyok vele, hogy sokkal egyszerűbb, ha ki sem megy, így nem lehet benne hiba. Az írás mellett olyan polgári munkám van, amely teljesen más gondolkodásmódot és extrovertáltságot igényel napi 10 órában, és semmi köze az irodalomhoz, sem az íráshoz. Este kilenckor nagyon nehéz átállni az írásra, ilyenkor tud az ember halogató énje igazán felerősödni. A polgári munkámat viszont nagyon szeretem, és örülök, hogy nem irodalomból kell megélnem. Rendszertelenül írok, a legtöbb dolog a fejemben áll össze, az a legnehezebb feladat, amikor le kell tennie az embernek a seggét a laptop elé és írni kell. A temetésnél például tudtam, hogy mit akarok megírni, de azt nem hogy hogyan fogok a végére érni. Most egészen addig várok, amíg A-tól Zs-ig nincs meg egy történet, addig kis túlzással nem is nyitok meg üres dokumentumot.

Nagy Evelin Noémi