Ekultura.hu, interjú (Bak Róbert)

Legutóbbi regényed, A temetés véleményem szerint a velünk élő történelemmel és a korábbi generációkkal való szembenézés könyve. De mi, hétköznapi emberek, mennyire néztünk szembe valójában a múltunkkal, és mit láttunk ott? Foglalkozik ezzel egyáltalán az átlagember, vagy csak nap mint nap elszenvedi a hatásait?

Zsivotzkyt tudom példaként felhozni, aki sodródik és mindennek csak a hatásaival találkozik. Eltolná magától az egész nyomasztó örökséget, de erre valójában esélye sincs. Nem tudom a választ. A múltunknak, jelentsen ez bármit is, nagy szerencsétlenségünkre, annyiféle olvasata mozog a köztudatban, hogy a többség kiveszi belőle a számára legkényelmesebbet, aztán azt hiszi tűzön-vízen keresztül, mint aki jól végezte dolgát, nem törekszik konszenzusokra. Mondjuk a jelenünkkel is így vagyunk. 

Véleményed szerint mennyire jellemző a mi korosztályunkra az önismeret, és mennyire találjuk a helyünket a világban? Azért is kérdezem, mert az elveszettség-érzés nagy hangsúlyt kap a szövegedben.

Erről egyszer írtam, még 2009-ben, ha jól emlékszem. Ma már máshogy írnám meg, mindenesetre a `80-`86 között született korosztályról szólt a szöveg, akiknek jelentős élmény a Walt Disney vasárnapi meseadásának megszakítása Antall József 1993-as halálakor. Én ráadásul még elszigeteltebben éltem meg a dolgot, akkoriban Selmec környékén laktam, egy erdei házban, ami korábban malomként működött. A szlovák tévéadást sem nagyon lehetett befogni, hát még a magyart. Az egyetlen épkézláb gyerekműsor volt a Walt Disney heti egyszeri, vasárnapi adása, megfoghatatlan dekódoló kapocs a rendszerváltáshoz: a Mars-csoki reklámokon túl ettől éreztük, hogy valami más most. A közélet, a politika, a kis magyar pornográfia ilyen korán beleverte a fejünkbe, hogy valahogy hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Ugyanakkor ez az a korosztály, amelyiknek nemigen volt beleszólása a dolgok menetébe. Cserébe különösebb vész nélkül elvolt ez a generáció. 

Tovább az Ekultura.hu-ra

A hősöd egy emlékezetes utazás végén, több napos vonatút után is csak az egyik kilátástalan helyről egy másikra került. A mi groteszk, szürke közép-kelet-európai világunknak hol van a határa? Te felvidéki születésű lévén első kézből tapasztalhattad mi a helyzet szomszédunkban. Minden posztszocialista országban ugyanez a helyzet? Ugyanezek a problémák?

Eleinte az volt, ma már talán nem ennyire vérre menő. Nincs olyan jó rálátásom azért a dologra, hiszen 14 éves koromban jöttem el otthonról, de amennyire látom, Szlovákiában a korosztályom és a gyerekeik korosztálya megpróbálja kitaposni a maga útját, világnézetét, ami leginkább arról szól, hogy hagyják békén őket tenni a dolgukat. Itthon inkább tapicskolunk a régiben. A legtöbb téren szeretjük átvenni az elődeink nyűgeit és sérelmeit. Ahelyett, hogy felrúgnánk a régi szabályokat, inkább a régi rendszerek kedvében akarunk járni. És a felmenők is előszeretettel adják tovább a szorongásokat, lásd az egyszerű alap példát: „a háborúban/átkosban/rendszerváltáskor nem volt mit ennünk, te meg otthagyod az utolsó falatot”. Ha ilyesmit hallok, szorongok, mert olyasmiért kér számon, amihez semmi közöm.

Feltűnő, hogy a megközelítőleg velünk egykorú főhősről jóval kevesebb derül ki, mint az őt megelőző két generációról, és összességében is fokozatos szétesés figyelhető meg az Anderkó családban. Valóban ennyire kiüresedett volna már a mi generációnk? Akad még olyan közös érték, ami mindannyiunk számára egyaránt fontos?

A temetés sem tudja erre megadni a választ. Én sem tudnám megmondani. Zsivotzky esetében nincs. Nincs identitása, nincs otthona, nincs családja, mindenhol kilóg a sorból. És az egyik ered a másikból, növekszik mint egy guruló hógolyó.

Az ajánlómban „egy családregény végének” tituláltam a könyvedet. Van még, lehet-e még Zsivotzky számára folytatás, egy új, szebb és tartalmasabb élet? Tőle kiindulhat még egy új „családregény”?

Azt gondolom, hogy véget ért a történet. Egy folytatás esetén meglepődnék, ha jól folytatódna. Zsivotzky valószínűleg az a típus, aki valahogy folyton rosszul érzi magát a bőrében, ez rögzült nála. Persze, az is lehet, hogy ez viszi előre. Nem állítom, hogy nem mocorog a fejemben a karakterrel még történet (előzmény és folytatás is), de nem tudom, szabad-e piszkálni a sztorit.

A könyved vége az egyik legerősebb regényzárlat, amihez szerencsém volt az utóbbi időkben. A valóságban le lehet tenni ilyen egyszerűen a múltunk terhét, mint ahogy Zsivotzky tette?

Letenni nem, de eltemetni igen. A temetés megnevezi a helyzetet, kimondja, hogy ez van. Szembesíti vele a főszereplőt, aki biccent és elfogadja. Ez persze nem megoldás, csak tudatosítva van a dolog. Ez csak szembesítés, „példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja.” – Illyést idézve. Feloldja, nem pedig megoldja.

A temetésben szinte a XX. század minden problémája, traumája szerepet kap. Mit gondolsz, a XXI. század elkövetkező része gyökeresen más lesz?

Nem tudom sajnos, fogalmam sincs. Nincsenek jó érzéseim, leginkább a hétköznapjainkat féltem.

Sok toposzt használsz (például a vonatút vagy a kastély a hegytetőn), van olyan elődöd, akire utalni szerettél volna ezzel? Nekem többek között Kafka, Krasznahorkai László vagy Bodor Ádám ugranak be.

Utazás, magány, idegenségérzet, magasra/mélyre szállás: ezek zsigeri, régen köztudatban lévő toposzok. Nem is volt ez úgy a fejemben, ahogy kívülről el lehet képzelni, vagyis nem ültem négyszemközt az írói énemmel, mint egy válságstáb, hogy megbeszéljük, milyen szimbólumokat hol helyezünk el, hogy jó legyen a szöveg íve. Egyszerűen csak megírtam, irányítatlanul. Ezt a végén tudatosítottam én is, el is kezdtem vadul kihúzni dolgokat, de le kellett állítanom magam, mert attól féltem, megölöm a szöveget. A végtelenségig tudtam volna még molyolni vele, itt-ott lehetett is volna.

Ha már ezt kérdeztem, akkor elárulnád, hogy kikkel vagy jóban az irodalmi életben?

Jászberényi Sándorral.

Miután megírtál két egymástól igen-igen különböző regényt, hogyan, merre tovább?

Nem tudom, még korai beszélni róla. Szerintem megint teljesen más lesz, de most higgadtabb akarok lenni, mint A temetésben.

Ha jók az értesüléseim, civilben egy számomra igazán kedves szakmát űzöl: borászkodsz. Mesélnél róla?

Ez így nem pontos. Nem borászkodom, bár igaz, borszakértek, borkereskedelemmel foglalkozom. Azt 5-6 éves korom óta tudom, hogy írni akarok, ehhez valamiért az az ötlet rögzült, hogy irodalmat kell tanulnom, végeznem is. Így nagyjából ugyanennyi ideje tudtam, hogy majd mit tanulok egyetemen. De ugyanilyen hamar tudtam, hogy megélni nem ebből fogok. Túl sok kompromisszumot kellene kötnöm. Nem is írok sokat, az írásban nem is szeretek igazodni, határidőre/megrendelésre dolgozni és így tovább. Tanítani sem akartam. Tizenöt éve, másodéves egyetemista voltam, amikor nagyon sürgősen kellett munkát találnom. Akkoriban az egyetlen vagyontárgyam egy turkált fekete kordzakó-kordnadrág szett volt, felvidéki gyerekként épp csak beestem Budapestre egy vidéki bentlakásos gimnáziumból. Egy borszaküzletben kezdtem el dolgozni, nyári munkának indult. Kiderült, hogy jól áll, beletanultam, ma már napi 10 órában ez tölti ki az életemet, képzem magam, rengeteget kóstolok, stb. Ez így leírva jól hangzik, de nem olyan romantikus, poharat napfény felé tartó munka ez sem, mint kívülállóként hiszik.

(Bak Róbert - 2017 április 3.)