Újabb fejezet főhősünkről, Janega Kornélról az Élet és Irodalom friss lapszámában.

>>>>> Élet és Irodalom 2018/9.

A pokol lovasai

Tisztességesen öltem meg az apámat, azt hittem, ezzel vége a történetnek.
Nem jutottunk vissza az országba.
A határon átvezető hídon felborult egy kamion, keresztbefordult, miközben feketén úsztak felette a baljós viharfelhők. Szorongtam az anyósülésen, rázta a kocsit a szél, csak arra tudtam gondolni, hogy szeretnék hazajutni.
Vissza kellett fordulnunk, a kamion teljesen elzárta – valószínűleg órákra – a forgalmat a hídon. Kiborult a rakománya is. Fagyasztott csirkék. Tollfosztott, halott madarak lepték el a hazavezető utat. Sok halványsárga tetem, görgette őket a szél, összefújta és szétszórta, miközben a kamionsofőr idegesen gesztikulált a rendőrökkel és viszont.
A háttérben nemzeti lobogókat cibált a vihar.
Talán tíz-húsz percig vártuk, hátha történik valami, aztán feladtuk. A sort fokozatosan hagyták el az autók, tolatgatás, ipszilon fordulás, káosz lett a híd felé vezető útszakaszon, egymás után adták fel az autósok a várakozást. A legtöbben csak a szomszédos városba mentek vásárlóturizmus miatt. Bár két szomszédos kelet-európai országról volt szó, odaát mégis többet ért a nemzetközi valuta a kissé elmaradott helyinél. Ez volt a mi hazánk.
Tolatgattunk, Gergő, aki vállalta a sofőr szerepét erre a napra, olyan nyugodt volt, mintha mi sem történt volna, pedig végigasszisztálta az egész napomat. Visszavezetett a városba, majd egy másik utat keresett a telefonján. Az ország belseje felé indultunk, száz kilométer kerülő várt ránk a viharban a következő határátkelőig. Alig pár kilométer meg egy folyó választotta el a két országot ezen az útszakaszon, mégis rám nehezült, a mellkasomat nyomta a gyerekkorom. Szögletes épületek, ismerős feliratok, a jegenyék az út mellett.
Nagyon szerettem volna hazaérni Vízivárosba.
Csak azért mentem bele a találkozóba, mert mi van, ha van Isten.
Közben egyre sűrűbbek lettek a felhők, teljesen besötétedett, pedig az évszakhoz képest még messze volt az este, de a fekete fellegek eltakarták a napot. Semmit nem láttunk, csak a lankákon haladó magányos utat, meg a szélben rángatózó, semmibe meredő út menti jegenyéket a távolsági reflektor acélos fényében.
– Mi a tököm van itt – Gergőn most először látszódott először némi idegesség, próbált közel hajolni a szélvédőhöz. Már esett is, vadul járt a szélvédő lapátja, zörgött, zakatolt. Dörögni kezdett az ég, a motor hangján át is tisztán lehetett hallani a mélyről érkező mormogást.
– Esküszöm, értem jönnek a pokol lovasai – mondtam kínomban, röhögtem mellé, pedig véresen komolyan gondoltam.
– Janega Kornél, nyugodj már le – mondta indulat nélkül Gergő, mert az valahogy mindig nyomatékot ad egy felszólításnak, ha az embert a teljes nevén szólítják. Egy pillanatra elmerengtem, mitől lehet ez. Talán az iskolás évek miatt, gondoltam.
Közben megdobta az autót egy széllökés.
Végigsöpört még egy morgó, bariton égzengés a tájon, valahonnan messziről, kelet felől indult, végigfutott az égbolton, hogy a szélvédő recsegett tőle, és megérkezett a másik oldalra, mintha becsapódott volna a szántóföldbe a messzeségben.
Megint ugrott egyet a kocsi.
Gergő szitkozódott, mintha csak viccből tenné, próbálta mosollyal álcázni az ijedtségét, bár ez egyre kevésbé sikerült neki.
Néhány órával korábban még egy szociális otthon előtt várt rám.
Órákig bolyongtunk az eldugott szlovák zsákfaluban, mire megtaláltuk. Én többször feladtam már, mondtam, mindegy, menjünk haza, ez intő jel, hagyjuk az egészet, Gergő nem hagyta annyiban. Nem hagyta helyettem sem.
Addig kérdezősködött, míg végül csak megtaláltuk.
Percekig álltam kint a szociális otthon előtt.
Szigorúszürke kockaépület volt, omladékony, és a modernnek szánt kockaforma ellenére régies. Az egész gyerekkorom benne volt, torokszorító szögletességgel. Minden porcikám tiltakozott az esemény ellen. Hogy kerültem én ide, ez járt a fejemben. Meg hogy igazából semmi közöm az egészhez. Szerettem volna elfutni. Legszívesebben otthon lettem volna Vízivárosban, bezárkózva a lakásomba, lehúzva a százéves faredőnyt, kizárva mindent, feküdni a félhomályban.

Pár napja jelentkezett be a szociális otthon gondozója. Szabadidejében, kedvességből keresett fel, valószínűleg fogalma sem volt, milyen darázsfészekbe nyúlt. Kedvesen írogatott, kissé szenvtelenül talán, főleg amikor apám egészségi állapotáról írt.
Harminc év. Ennyi ideje nem tudtam róla semmit. Remegett a térdem idegességemben, fogalmam sem volt, mi vár rám odabent. Elképzeltem egy zöldcsempés elfekvőt, klórszagú ágyneművel. Valami nagyon tipikus kelet-európai díszletre számítottam, aminek minden négyzetcentijéből üvölt a halál, a magány és a pusztulás.
Öklendezni kezdtem, maró gyomorsav futott fel a torkomig, égetni kezdte a nyelőcsövemet.
Arra gondoltam, soha többé nem írok semmit.
Csak néhány hónapja fejeztem be a második könyvemet. Harminc évig érlelődött a szöveg, apám emléke és eltűnése. Ki kellett írnom.
Megtaláltam a legkedvesebb végkimenetelt.
Szép halált adtam az apámnak. Tulajdonképpen fel is mentettem minden tekintetben. Hagytam, hogy inkább a főszereplőt falja fel az élete.
Vagyis csak néhány hónapja volt, hogy tisztességesen megöltem az apámat, és biztos voltam benne, hogy ezzel végre lezártam a történetet.
Aztán ott találtam magam a saját regényem díszleteiben.
Egy sokkal rosszabb végkifejlettel.
Egy másik eset is beugrott ekkor, arról, hogy egyszer a saját írásom díszletei közt találtam magam. A szakításunk Dítával. Egyik napról a másikra ment el, elvitte még a szarvasgombás olívaolajat is, nagyjából minden mozgathatót a lakásból, amihez kicsike köze is volt.
Két nappal korábban még a sütőről beszéltünk, hogy vegyünk egy sütőt, ki fogjuk használni. Aztán elment.
Mindig a szerelemről papolnak az emberek, pedig ez egy rohadt nagy tévedés.
Szerelmes gyakran lesz az ember.
Egy egyszerű dugás kedvéért is tudok szerelmes lenni, az gyorsan megy.
A helyét viszont ritkán találja az ember a világban, az az igazi nehézség.
Én kétszer találtam meg. Egyszer valamikor kilencvenhétben, kamasz koromban, a későbbi feleségemmel, akivel aztán gyorsan el is váltunk. Egy-két évig, míg minden el nem romlott, tudtam a helyemet a világban.
A második alkalom Dítával volt. Az, mondjuk, véglegesebbnek tűnt. Felnőttesnek. Csak azt felejtettem el, hogy van köztünk tíz év, és Díta jóformán kölyök még a huszonkét évével.
Amikor elment, napokig, talán hetekig nem aludtam. Ledobtam tíz kilót. Egyszer huszonhat órán keresztül megállás nélkül sétáltam, köröztem Vízivárosban és a Rózsadombon. Sötét tél volt. Hajnalban indultam otthonról, hosszú, fekete lódenkabátban, sállal, sapkával, mint egy baljósra rajzolt kísértet. Észre sem vettem, hogy felkelt a nap, valahol a rózsadombi utcák között jártam már, meredten néztem magam elé.
Futott a töredezettség-mentesítés a fejemben, mint egy régi számítógépen. Havazott, aztán megint besötétedett, bekapcsolták a közvilágítást.
Hajnalban értem vissza Vízivárosba, rézsút hullott a sűrű hópor, át az utcalámpák okker fényterén, remegtem, elkékültek az ujjaim, patakokban dőlt a vér az orromból a hidegtől.
Amikor hazaértem, leültem az íróasztalhoz, és megírtam egy szöveget.
Valahogy úgy kezdődött, hogy szeretném, ha apádat temetnéd. Dítának címeztem. Minden dühöm beleraktam abba a néhány sorba. Ha a budin múlna ki, és neked kellene róla letörölnöd holtában a szart.
Összevéreztem a papírlapot, nem állt el az orrvérzésem. A lakásban is kihűlt már a levegő, lecsavartam a fűtést mindig, ha elmentem otthonról.
Pár nappal később tudtam meg, hogy Díta apja meghalt.

Köröztem az otthon előtt, Gergő barátságosan integetett a kocsiból.
Nem bírtam bemenni, toporogtam, görcsöltem. Ez feltűnhetett odabent valakinek, mert nemsokára megjelent egy fiatal ápolónő.
Karcsú, szép arcú lány volt.
Milyen könnyű még ilyenkor is szerelmesnek lenni, jutott eszembe.
– Janega úr?
Még a hangja is szép volt. Akcentus nélkül beszélt magyarul.
Biccentettem, hogy igen.
– Az apja már nagyon várja.
Nem jutott semmi frappáns válasz az eszembe.
– Morfiumon él. Ahhoz képest jól van. Nem is igazán fogja fel, mi történik vele. Mintha nem is venné észre.
Bólogattam, hümmögtem.
– Nem tud sokat beszélni, a nyelőcsöve el van törve, gyomorszondára van kötve.
Megint öklendezni kezdtem, próbáltam köhögésnek álcázni. Hogy lehet valakinek eltörve a nyelőcsöve? A torkomat megint marni kezdte a gyomorsav, eszembe jutott, milyen nehezen szoktam ilyenkor nyelni. Talán ez valami itteni kifejezés. Eltörve a nyelőcsöve.
Eszembe jutott egy régi álmom, amikor hetek óta marta a számat a gyomorsav, sokat dohányoztam még akkoriban, meg összevissza ettem, fiatal voltam és azt hittem, mindent kibírok, minden belefér. Hetek óta ki volt száradva a torkom, mintha be lenne gyulladva, úgy fájt. Akkor álmodtam egyszer azt, hogy lenyeltem a saját nyelőcsövemet.
Az jutott eszembe, hogy errefelé sok mindent máshogy mondanak. Ha valakit elüt az autó, azt mondják, hogy elgyúrták. A jogosítványra azt, hogy hajtási.
Bementünk az otthonba. Szocialista dizájn, linóleumszag, négyszögletes keretekben fakó tájképek a falakon. Hepehupás volt a vöröses műmárvány járólap a folyosókon. A sok klóros felmosó víztől matt fénye volt, tompán verte vissza a hosszúkás téglalap bura alatt zizegő neonrudak fényét a plafonról. Öregek csoszogtak a folyosókon, katéterek lógtak ki belőlük, a szobákban fémdoboz éjjeliszekrényeken almalevek, megbontott csokoládék sorakoztak a gyógyszeres dobozok mellett.
Tele volt a levegő halállal.
De lehet, hogy csak a klór és a linóleum szaga volt. Már nem is emlékszem.
Az udvaron át közelítettük meg az egyik melléképületet. A macskaköves járóösvényen gyomok türemkedtek ki a résekből. Az ápoló készségesen mutatta az utat.
Egy összeaszott öregember fogadott.
Amikor megláttam, úgy éreztem, egy tucat démon repül ki a mellkasomból.
– Kornél?
Legalább elsőre felismert.
A testvéreimet nem értem el. Pontosabban, lapítottak, mint a szar a fűben. A kistestvérem legalább válaszolt. A Spitzbergákon van, most nem tud ezzel foglalkozni, de lélekben velem van, ezt írta. A válasz is nagy szó, tekintve, hogy soha életünkben nem találkoztunk. Utoljára csecsemőként láttam. A szülővárosunk paneljeinek egyikében. A nagyobbik szintén Skandináviában, nem is válaszolt. Talán nem is olvasta az üzenetet.
Apánk nem volt ötven kiló sem, ősz volt, és gyűrött volt az arca, szinte semmi nem emlékeztetett arra a fazonra, akit ötéves koromból megjegyeztem. A barkós bonvivánra, aki röhécselve nyomkodta a számba a cigarettát, hogy úgysem merem megszívni.

Nem bírt beszélni, csak suttogva. A hangszálait elrágta a rák. Nyelni sem tudott, egy kicsi, maroknyi befőttesüveg volt a köntöse zsebében, abba köpködött időnként. Gondosan visszacsavarta a fedőt, visszatette a köpeny zsebébe. Hullámzott benne a habos, sárgás, légbuborékos köpetcsomó. Öklendeznem kellett, amikor megláttam, minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne tegyem.
Úgy beszélt, mint aki fuldoklik. Igazgatta a gyomorszondát az övénél. Ha éhesnek érzi magát, szól a nővérkéknek, és oda kapja az ételt, feltolják neki egy fecskendővel, magyarázta.
Mintha csak azt akarta volna a sors, hogy világos legyen, miről van szó, ekkor jött egy ápoló. Műanyagtálkában összedarált, nedvesen fénylő kenyérmassza volt nála, helyenként vörös foltokkal.
Kibontották apám ingét és egy fecskendővel lassan elkezdték beleadagolni a gyomrába.
– Imádom a szalámis kenyeret – mondta közben apám.
A szobában az olajfesték szaga keveredett az ágytálakéval. Az egyik sarokban kicsi festőállvány volt felállítva, ecsetek, festőpaletta.
– Szoktam festeni. Valamivel el kell ütni az időt.
A festőállvány mögött hátsó ajtó. A melléképület egy gazos, pici telekre nyílt.
– Látod, kertes házam lett öregkoromra.
Papírszerű volt az öregségtől és a ráktól az arca. A szeme fehérje viszont valószerűtlenül tiszta.
Tulajdonképpen vidám volt.
A terveiről mesélt.
Mintha csak mentséget keresne, gondoltam, de utólag azt hiszem, úgy érezte, minden rendben van az életével.
– Emlékszel rám gyerekkorodból?
– Nem.
– Anyád hogy van?
– Hagyjuk.
Alig beszéltem. Amikor a csészébe köpködött, a csempéket számolgattam a falon. Mellkastól lefelé a földig tizenegy, körbe nem volt időm megszámolni, mert folyton megzavart valami. Fakózöld csempék voltak, mint minden kórházban. Miért pont fakózöld, jutott eszembe. Vajon ha élénkpiros csempék lennének a kórházakban, ugyanilyen nyomorult lenne tőlük a hangulatunk? Többször újrakezdtem a számolást, de nem jutottam a végére.
Sosem tudom meg, mennyi csempe vette körbe apám halálos ágyát.
– Vannak unokáim?
– Nincsenek.
Úgy éreztem magam, mint egy hidegvérű, szenvtelen gyilkos.
– Hol élsz, Budán vagy Pesten?
– Pesten.
Budai vagyok. Fogalmam sincs, miért hazudtam.
– Miből élsz? Írásból?
– Igen.
Senki nem él írásból, de nem akartam, hogy tudja, hol dolgozom.
– Vigyél egy festményt.
– Maradjon meg neked.
A kezembe nyomta, úgy éreztem, a kerettől elkapom a rákot.
– A bátyád hogy van?
– Nem beszélünk.
– Rosszban vagytok?
– Nem, csak így alakult.
Közelebb hajolt hozzám, reflexszerűen hátrébb húzódtam. Észrevette, megállította a mozdulatot.
– Szeretném, ha időnként meglátogatnál.
– Nem foglak.
Nem fűztem hozzá magyarázatot.
Nézett maga elé, nem mondott semmit.

Amikor elindultunk az otthontól, még szikrázó napsütés volt. Ragyogó időben érkeztünk, halványsárga napfény nyalta végig Szlovákiát, a távolban meredő Tátrát, a kicsi zsákfalvakat.
Pillanatok alatt borult be az ég.
Ahogy közeledtünk a határ felé, már tombolt a vihar. Szorongtam az anyósülésen, Gergő nem is kérdezett semmit, az útra figyelt.
Dobálta a kocsit a szél. Bokrokat fújt, plakátokat tépett a vihar a szülőföldemen.
A távolban a szülővárosom sziluettjét elfedte a vihar által felkevert por és piszok.
Alig lehetett látni a sík, lapos tájból kiemelkedő panelsorokat. Valahol köztük ott volt a szülőházam, a panelház, előtte a húsz éve elbontott trafóház betonfoltja a park füvén, az újrafestett, szocialista dizájnra hangolt, életveszélyes mászókák, a focipálya a ház előtt, amin ma már valamilyen épület áll, nem lehet rajta gumipropellerrel hajtott hurkapálca-repülőt reptetni.
A messzeségben az egész várost belepte a por.
Eltávolodtunk a határtól, Gergő sokkal gyorsabban vezetett a megengedettnél és a biztonságosnál a viharban, hogy minél hamarabb elérjük a másik határátkelőt.
A sötétben tépte a jegenyéket a szél.
Egy út menti szőlősornál hajtottunk. Négy madárijesztő őrizte a rendet a szőlőben, szedett-vedett, kopott ruhákba öltözött, torzonborz bábok.
Amikor utánuk néztem a visszapillantó tükörben, a gomolygó fekete felhők alatt úgy tűnt, mintha üldözne minket négy fakó lovas.