Sose ott vagyunk, ahol járunk. Sose abban az időben élünk, ami épp a szemünk előtt telik-múlik. Sose az történik, ami éppen körülvesz. Kálmán Gábor tér- és időkezelési technikája igen kifinomult és igen rafinált. Sőt, nemcsak a tér és az idő, hanem például az időjárás, a hőmérséklet, a természeti jelenségek és azok érzete is fontos munkaanyag az író számára, immár harmadik könyvében is.

Például a tengerparti hőségben, napszúrással kínlódva képzeli el most elbeszélő-főhősünk készülő regényének azt a jelenetét, mikor a rettentő hidegben, állig felöltözve megy föl a jéghideg hegycsúcsra, ahol apja meghal. (Előző regényének, A temetésnek a ténylegesen megvalósult jelenete ez, melyben, ahogy itt mondja, „hidegvérrel meggyilkolja” harminc éve nem látott apját, aki akkor még élt.) A koperi tengerparton próbál dűlőre jutni jegyzeteivel, melyekben már előkészítette a regényt apja „fiktív elbúcsúztatására”. A tíz fejezetből ötben fagyos, téli hideg van, kettőben rekkenő hőség, egynek a háttere a nagy dunai árvíz, egynek meg egy nagy felvidéki vihar. Egyedül a testi szerelemről szóló fejezetben nincsen szó az időjárásról. Máshol gyakran értesülünk arról, mennyire van hideg vagy meleg, hogyan kellene felöltözni, jó-e a fűtés vagy sem, hány fok van (hasonlóan ahhoz, hogy hány perce is megyünk erre vagy arra) – mintha a beszélő ezáltal is annak a feladatának a megoldását próbálná késleltetni, mely bizony rá vár: rendeznie kellene az apjához való viszonyát, hogy végre a saját életét is rendezhesse majd egyszer.

Az első fejezetben hősünknek, mintegy tök mellékesen, az épp meghalt „majdnem nevelőapa” (anyja második férje) revolverétől kellene megszabadulnia, ez a konkrét feladat, melynek aktuális megoldása föl is veti, de egyben hátráltatja is a saját életéről való gondolkodást. Máskor a januári fagyban egy lakatlan, kifűthetetlen présházba vonul el jól fűthető vízivárosi lakásából, melyben azonban egyedül maradt, és melyben szerelme (Díta) kísértette, aki elhagyta – ám a présházban meg apja kísérti minden éjszaka. Egyszer meg a volt felesége (Emma) lakásába bekéredzkedve próbál lenyugodni – ebből viszont az lesz, hogy az ezer éve nem látott öccsével kezd el csetelni – az apjukról. Később a hírre, hogy apja él, bolyongani kezd a vakvilágban, azaz a hármas metrón meg az éjszakai Budapesten (állandóan menni, elmenni, elköltözni, elvonulni, kilépni a mindennapokból, háta mögött hagyni a dolgokat, ez gyakori tevékenysége elbeszélőnknek, holott semmi értelme, nem jut vele előbbre). Persze mikor aztán apja halálhírét veszi, akkor sem tud semmi jobbat csinálni, mint hogy leviszi a kutyát szarni. A halálhír a nyolcadik fejezetben érkezik, utána még van kettő. A kilencedik fejezetben (melynek háttere a nagy árvíz) hősünk rosszul lesz, kezelésre szorulna, de elutasítja és vígan él tovább. Az utolsó, tizedik fejezetben (melynek háttere a nagy vihar) írja le végül a mi jó főszereplőnk, Janega Kornél azt a találkozást, melyre mégis elszánja magát: halála előtt meglátogatja apját (akit ekkor már Ladislav Janegának hívnak) abban a szörnyen semmilyen szlovákiai elfekvőben.

A regénycím birtokos szerkezete a főhős szép életére tesz utalást. Miközben azt láthatjuk, hogy Janega Kornél élete eléggé nyomasztó. Tele szorongással, pánikkal, traumával, kísértéssel, zavarral, akadállyal, hiánnyal, magánnyal, szégyennel, depresszióval, halálfélelemmel, azaz minden földi jóval. A cím tehát egyrészt nyilván ironikus. Másrészt mégis megrendítő. Gyakran mondjuk, hogy valakinek igazán szép élete volt, szépen tudott élni, mindent túlélt, megsegítette az Isten – azaz, akármi esett is meg vele, mégis kibírta, nem biztos, hogy dalolva, de mégis megérte a „küzdelem”. Szoktunk ilyesmiket gondolni, mi, balga emberek. Ebben az értelemben kétségtelen, mondhatni, aligha kétséges, hogy még Janega Kornélnak is szép az élete. Ugyanakkor az olvasónak könnyen beugorhat párhuzamként Krúdy regénye, a Rezeda Kázmér szép élete. Eléggé más világ, de a rájátszás nem lehet véletlen. Még a Janega Kornél – Rezeda Kázmér ritmika is egyezik. Szép, szép, de mennyire máshogy szép az meg ez. Egy monarchiatudatú hős 1912-ben a Király szálloda szilveszterén vagy egy szlovákiai, majd vízivárosi tudatú hős 2012-ben egy Dob utcai lepukkant albérletben. (Krúdy-kutatók összevethetnék a két regényt.) A Kornél keresztnév eszünkbe juttathatná Esti Kornélt is, de Kosztolányi megintcsak másként szép életű hőséhez Janegának szerintem nem sok köze van.

Ám vajon nem úgy van-e, tényleg, hogy a nyomasztó, a lehangoló, a keserű élet is szép? Hiszen az is élet. Azt írja Jászberényi Sándor a hátsó borítón: „Végignézzük az apa halálát és rájövünk, arra rendeltettünk, hogy másoljuk a szüleink keserű életét. Kálmán Gábor sötéten hömpölygő prózája az elveszett lehetőségekről, a halálról, az elhagyásról szól, egyszóval az életről. Arról pedig tudjuk, hogy ritkán szép.” Nem biztos, hogy ez jó megközelítés. Nem az van inkább, hogy az élet mindig szép? Miként a Kalligram borítói is mindig szépek. Ez most különösen remek lett, a címlapon kalapos madárijesztő (lásd: 36., 198.), a fotós árnyéka a képen, háromszor, fokozva a feszültséget, a végén a lábnyomokkal a hóban (a havat lásd a 159. oldalon), le a kalappal, Hrapka Tibor! Megelőlegezem: ez az év borítója. A borító ugyanolyan érzékeny és finom, mint a szöveg, ráadásul a tervező pontosan tudja, mi van a műben.

A műben pedig az apa halála van benne. És mindaz, amit ez jelenthet, és ami ebből következhet. Röviden: hősünk életéből ötéves korában lépett ki az apja, jó harminc éve nem látta, tizenöt éve halottnak lett nyilvánítva. Aztán előkerül. Aztán tényleg meghal. Jó kis anyag. Az apa egyébként, akiről a fiúnak leginkább rossz emlékei vannak, és csak azért megy el hozzá végül az elfekvőbe, „mert mi van, ha van Isten”, szóval az apa végül is csak egy tipikus kelet-közép-európai lúzer. „Az valahogy egészen biztos emlékem, hogy gyűlölte az életét. A kisvárost, a panellakást a kis szobákkal, a parkot a ház előtt, a filléres elszámolásokkal járó hóvégeket. Gitározott, festett, írogatott, bejárt a gyárba, és esténként depressziósra itta magát, és kezdődött az őrület. Idővel egyre kevesebb köze lett a valósághoz” (154–155.) – írja róla a fiú, és ezzel el is mondta, mi a helyzet. Szóval még csak ez az apa hiányzott! Ez kísértett, ezt kellett szégyellni, ha a tükörből ő nézett vissza rá. És ezt kellett megölni. Fikciósan a majdnem mínusz ötven fokos hegyi kórházban, az előző regényben, aztán most már csak konstatálva a tényeket.

Mit tehet Kornél? Nem sokat: „azzal nyugtattam magam, hogy én nem az apám vagyok, hogy a vér nem számít semmit, ez nem befolyásol a tetteimben”. (84.) Pedig, de. Aztán az író, aki kiírta magából a harmincéves apahiányát, egyszer csak azzal szembesül, hogy ott találja magát saját regényének díszleteiben. Hiába hiszi, hogy már túlesett rajta: „Szép halált adtam apámnak. Tulajdonképpen fel is mentettem minden tekintetben. Hagytam, hogy inkább a főszereplőt falja fel az élete.” (188.) Mármint A temetésben.

Született egy újabb remek regény. Olvasható az előzőtől függetlenül is, de ha összeolvassuk A temetés (2016) és a Nova (2011) című könyvekkel, még inkább kirajzolódik előttünk egy nagyon tudatos, nagyon megmutatkozni akaró író arcképe. Kicsit sokat beszél most az írásról. Jobb lenne, ha ezt később mellőzné. Bár az mégis milyen jó, mikor fiatal szerelmének, Dítának azt is fölajánlja, hogy nem ír többet, csak ne hagyja el. Na de akkor mi most mit olvasnánk.

Mit se tudnánk Emmáról, a kamaszkori szerelemről és a tízéves házasságról, nem tudnánk az elszalasztott délvidéki Szonjáról, meg arról sem, hogyan rettegett Kornél a duci Díta elhízásától. Nem tudnánk a Gergővel való visszafogott, de mély barátságáról sem. Mert nem igaz, hogy magányos ez a hős. „Janega Kornél, nyugodj már le” – mondja neki többször is a barátja, indulat nélkül, de nyomatékosan. Ilyen egy barát. Hát ne sajnáljuk ezt a Kornél fiút. Még az öccsével, Daniellel is szót ért. Anyja meg néha magához veszi a kutyáját. Ja, mert kutyája is van. Meg anyja is van. Mi kéne még? Identitása is egyértelmű: nem felejti, hogyan sírt kicsi gyerekként, mikor hiába kért Magyarországon nanukot, nem adtak neki, mert nem értették, hogy az a jégkrém.

Szóval elindult hősünk egy sivár szlovákiai panelvárosból, otthagyta, országot váltott, ügyesen kijátszotta egy dunántúli gimnáziumi internátus kereteit, Budán lett lakása, nem elég ez? Nem elég. Még vár rá a saját halála. Vannak elképzelései ezzel kapcsolatban. De addig még meg kellene találnia a helyét. Kétszer már megtalálta (189.). Nem rossz arány. Van, akinek egyszer sem sikerül. És birtokol egy nagy íróasztalt is, fontos, ne felejtsük, mindenhol vele van, még a Dob utcai albérletben is, igaz, ott csak lapokra szétszedve.

Többször leírja a szöveg a töredezettségmentesítés szót. A töredezettség lassíthatja a számítógépes munkát. Azért kell menetesíteni, hogy javuljon a teljesítmény. A program futtatása a merevlemez méretétől és töredezettségének mértékétől függően mindössze pár percig vagy akár néhány óráig is eltarthat. De a számítógép a töredezettségmentesítési folyamat közben is használható.