A hal vére, ÚjForrás, 2018, június - a fejezet olvasható az Új forrás oldalán

"Vagy negyven percig mentünk, a külváros felé. Vasútállomásokon és hidakon át, olyan szakaszokon, amikről eddig azt hittem, igazából csak a budaiakat ijesztgetik a létezésükkel. Végül aztán egy tipikus kisvárosi panelházas részhez értünk, és egy tipikus kisvárosi panelházba mentünk be. Szerényen berendezett kislakás volt. A lakótársa a szomszéd szobában aludt. Egy matrac volt az ágy a majdnem üres szobában, amit bérelt.
– Sokat jövök-megyek, nem hordok magammal túl sok mindent – magyarázta.
Valami bort bontott. Míg a konyhában matatott, azt a pár könyvet nézegettem, ami a matraca mellett volt. Szonja bölcsészlány volt, alkalmi munkákból, fordításból, korrektúrázásból élt.
Amikor bejött a borral és a poharakkal, még egy darabig beszélgettünk, a bornak talán a felét megittuk. Aztán lekapcsolta a villanyt, és vetkőzni kezdett a sötétben. Az utcai lámpák beszűrődő fényében jól kivehető volt az alakja. A törékeny alkathoz voltam szokva, de mivel Szonja magasabb volt, vékonyabbnak tűnt még Emmánál is. Pici volt a melle, a csípője alig ívelt, a bőre pedig hófehér. Valószerűtlenül fekete haja csak úgy villogott az utcalámpák fényében. Világos bőre mellett olyan csillogós éjsötét színe volt, mint az obszidiánnak. Egyszerű fehér bugyit hordott, azt magán hagyta, a melltartót viszont levette. Legszívesebben egyből a tenyerembe simítottam volna a mellét, de uralkodtam magamon, csak az oldalát végigsimítva, szinte véletlenül érintettem meg.“