https://www.rovart.com/hu/janega-kornel-szep-elete_3850

Elanyátlanodott”  ezt a szemléletes szót használjuk akkor, ha valaki gyámoltalan. „Elapátlanodás” nincs a nyelvünkben, pedig a jelenség nagyon is létezik.

Apának lenni mindenképpen egyfajta istenszerep. Ehhez a felettes énhez való viszony mindenki számára meghatározó. Ha jó volt az apja, akkor azért, ha rossz, akkor meg azért, ha pedig egyáltalán nem volt, akkor aztán igazán.

Ez így van, mióta világ a világ, hiszen az európai irodalom voltaképpen azzal kezdődik, hogy egy Télemakhosz nevű fiú elkezdi keresni azt az apát, aki nélkül ő felnőtt, s akiről az a hír járja, hogy már nem is él…

A modern válságkorszakban, azaz nagyjából a 19. század második fele óta, az apa/apátlanság témája egyre gyakoribbá vált. Hogy a 20.  21. században ki mindenki keveredett bele ebbe a kérdéskörbe, azt itt most nem kell részletezni, elég csak megemlíteni a tényt, hogy majdnem mindenki belekeveredett.

Kálmán Gábor harmadik regénye is az „apák és fiúk” tárgyát fejtegeti. Illetve hát: se apák, se fiúk. „Nem több ő nekem, mint egy lábjegyzet a születési anyakönyvi kivonatomon.”

A Janega Kornél szép életének elbeszélő főhőse többször is elveszíti az apját: amikor gyerekkorában elhagyja őket, amikor azt hiszi, hogy halott; aztán váratlanul kiderül, hogy él, de éppen haldoklik. A végső találkozás az apa halálos ágyánál nem válik nagy beszélgetéssé vagy leszámolássá, hanem valahogy ügyetlen, semmitmondó, semmit meg nem oldó köntörfalazás lesz belőle.

Ahogy az egész regény az ügyetlenkedésről, az otthontalanságról, az elhagyatottságról és az ezektől való menekülési kísérletekről szól.

Janega Kornél először egy isten háta mögötti présházba, aztán egy szlovén tengerparti üdülőhelyre, aztán egy Dob utcai legénytanyára menekül. Hol a házasságának, hol a későbbi nagy szerelmi kapcsolatának felbomlása miatt. Időnként elveszetten bolyong több városban is. Mindezt aláfesti az apával, a családdal, a gyerekkorral való szembenézés.

A regény ennek megfelelően sűrűn váltogatja a tér- és időbeli viszonyokat. Visszatekint a főszereplő szlovákiai nevelődésére, egy dunántúli kisvárosban eltöltött gimnáziumi éveire, leendő feleségével való együttjárására, a válás utáni válságból való kikecmergésére, majd egy másik nővel megvalósult és tönkrement idilljére.

Janega Kornélt folyton elhagyják, egyfolytában rosszul van, ebből kifolyólag testi bajok is kínozzák. Ezek megjelenítése nagyon érzékletes a szövegben. Csakúgy, mint ahogy a szenvedésről és a halálról – és nem elsősorban az apáéról, hanem mellékszereplőkéről – valamint a szexualitásról írt passzusok. A betegség és a nemiség gyakran ismétlődő motívumait „a test eredendő, természetes rázkódtatásai” kötik össze, ahogy egy másik, szintén apaképpel küszködő fiú, Hamlet fogalmazza meg.

A főhős nemcsak az apját veszíti el, hanem a nevelőapját is, éspedig rögtön a regény elején, a bravúrosan megírt első fejezetben. A nőkkel való viszonya szintén felettébb problematikus, hiszen futó kapcsolatai is rosszul végződnek. De a barátság jól működik a regényben: kamaszkori szobatársaira ugyanúgy szívesen emlékszik Janega Kornél, mint ahogy érezhető hálával beszél Gergőről, aki akkor jelentkezik, amikor a legnagyobb szükség van rá, újra és újra valóságos lovagként menti meg a barátját; ráadásul ő is vízivárosi, mint ahogy Janega Kornél is ott talál véglegesen ideiglenes otthonra.

A regény fejezetei önálló novellaként is megállják a helyüket. A fejezetcímek pedig egyenesen fergetegesek! A szív helye... A hal vére... Elkerülni a halált... A pokol lovasai. Ezek önmagukban is telitalálatok, de a kontextusban szellemes nyelvi lelemények is. A szív helye például nemcsak az érzelmek hiátusát jelenti, hanem a budi ajtaján lévő lyuk formája is; a hal vére a készülő halászlé miatt csordogál a konyhában, de egy „halvérűnek” mondott lányra is utal; elkerülni az utcán heverő holttestet kell; a pokol lovasai pedig... de erről később.

Ami a szellemességet illeti: a regénynek ez egy lényegi jellemző vonása, egyben egyik legnagyobb erénye. „Tisztességesen öltem meg az apámat, azt hittem, ezzel vége a történetnek.” Ezzel a mondattal kezdődik az utolsó fejezet, mely végre elmeséli az apa halálát.

Vagy egy másik példa: „Apám komoly tulajdonsága volt, hogy harminc év távlatából is képes volt előbukkanni valamilyen formában, és padlóra küldeni az embert pár napra.”

Kálmán Gábor első regénye, a Nova, a nyomorúság ábrázolásának és az ellenállhatatlan humornak egy sajátos keveréke; a második regény, A temetés, sűrű, nyomasztó szöveg.

A Janega Kornél szép élete pedig egyensúlyban van e kettő között. Nem annyira deprimáló, inkább melankolikus. „Azt hittem, hogy...van valamiféle lassú befelé. Ha már felfelé meg sem próbáltam haladni...mindeközben van valami, ami direkt nem változik...és ez a valami odabent valamiért folyton elégedetlen.” ... „Ez a valami ott legbelül valahogy mindig zsúfolásig van a semmivel.” De végül „elfogadható lett minden, és kissé érvénytelen.”

Az irónia és az önirónia belengi a könyv egészét: az elbeszélő a saját idétlenkedéseit hol elnéző, hol kesernyés mosollyal kíséri.

Kiemelendőnek tartom a szöveg lírai vonásait is: megkapóan szép, impresszionista ihletettségű mondatokat olvashatunk az urbánus tájról; elégikus reflexiókat a létösszegzésről, az életről, a semmiről, amit összegezni kellene. Nem véletlenül van ez így: a szerző a nyolc-tíz évvel ezelőtt írt verseinek sorait beemelte a regénybe.

Érintettem a regény nyelvi-poétikai arányosságát. Említenem kell az önéletrajziság és a fikció szép egyensúlyát is, ami persze minden igazi regény sajátja.

Végül is a Janega Kornél szép élete nem az apáról szól. Hanem arról, ami a könyv címe: a főhős életéről, mely vagy szép, vagy nem; de az életről szól, a narrátor-főhőséről.

A borítón látható madárijesztő motívuma többször is szerepel a textusban. A zárlat pedig az apokalipszis lovasát idézi meg. E kettő is egyensúlyt teremt, éspedig a fanyar komédiázástól a tragikus pátoszig.