Sosemvolt szépidőnk és a nullás évek titkos élete - tárcasorozat a Szifonlineon

– Csáó Mágus! Gurítanál nekem valami cuccost, amivel lerakhatom a történetet? – kiabálta a fuvaros srác, valamikor nullás évek legelején a dunaharaszti áruelosztó központ szigorú, jövedéki törvények által védett, bekamerázott rakódórámpáján, miközben a bent dolgozó személyzet döbbenten nézte a jelenetet, mivel a raktár területére, csak becsekkolás és személyi, valamint számlafelmutatás után lehett a nem ott dolgozóknak belépni, szigorú biztonságiak és ipari kamerák tekintetének kereszttüzében.

A fuvarosok rendszerint hat és hét között érkeztek, unott tekintetű melósok, autóillatosító- és dohányszagú overallokban, szakadt, kinyűtt kötöttpulóverekben, amikhez (fontos a sofőrnek a kényelem) mindenki kivétel nélkül szöszös mackónadrágot viselt. Míg az áruátadásra vártak, beszélgettek fuvaros dolgokról, „hallod, a kuplung megint elszállt a picsába”, és hasonlók, vagy a pináról, vagy simán csak méltatlankodtak a szélvédők mögött „Jocó”, „Pityesz” vagy hasonló beceneveket tartalmazó álrendszámtáblákat hordó sofőrök.

Ezt onnan tudom, hogy akkoriban én is szállítottam, bort, ebbe az áruelosztóba, bár, persze, csak a papírmunkát végeztem és segítettem az átvételben, a sofőröm pedig az utánozhatatlan „Agy” becenévre hallgató fickó volt.

Mivel hajnali szállítás után egyből az egyetemre mentem szociolingvisztika szemináriumra, általában zakóban, kordnadrágban vagy lódenkabátban voltam, inggel, sállal, ahogy egy bölcsész csak kinézhetett a nullás évek legelején. A sofőrök bizalmatlanul méregettek, kár is mondani, mennyire kilógtam a sorból.

– Aztán mit tanulsz az egyetemen?

– Bölcsészetet.

Kis gondolkodás után jött a visszakérdés:

– Azokból lesz a pap?

Azokra a szociolingvisztika szemináriumokra nem is emlékszem, mire végeztünk a fuvarral, levert a fáradtság, jóformán végigaludtam a szemesztert, a vállamat beakasztva a szék háttámlájába nyitott szemmel is képes voltam aludni, vagy a fejemet előrehajtva a kezemre támaszkodva, mintha jegyzetelnék.

Hajnal 3:45-kor keltem, hogy időben kiérjek a raktárhoz, ahol várt Agy, a bundeszliga-frizurájú sofőrkirály, a kifogyhatatlan baromságok embere, akire, persze nem véletlenül akasztottuk ezt a becenevet. A 3:45-ös kelések voltak a legdurvábbak, tudtam, iszonyatos következményei lehetnek, ha az áru nem ér fel, szerződések kötöttek minket, így aztán hajnalonta levegőt kapkodva ébredtem és alig aludtam az izgalom miatt.

– Jönnek értem?! – ébredtem egyszer kiabálva, a feleségem majdnem szívrohamot kapott, mert rémálmaim voltak ilyenkor folyton, hogy katonák akarnak elhurcolni és hasonlók.

Tehát Agy nem volt bonyolult ember, a munka megspórolásának bajnoka. A raktárunk ajtaja előtt harmincfokos dőlsszögű feljáró volt, így a borral nyakmagasságig megrakott raklapokat nem lehetett kihúzni az erre alkalmas kis kézi raklaptargoncákkal, szaknevükön „békákkal”, egyesével hordtunk ki mindent.

– Faszom kivan! – mondta egy szép hajnalon Agy, vészjóslóan – lehúzom a picsába – tette még hozzá, ahogy az várható volt.

Próbáltam elmondani, hogy a raklap párszáz kilóját, ha meglódul, az Isten sem állítja meg, de nem hagyta magát, mondván a béka erre alkalmas ledobó gombjának megnyomásával fogja ezt kivitelezni, és arra sem hallgatott, hogy kisebb vagyon van a raklapon.

– Nem tudom megállítani bazmeg!

A következő pillanatban már csak azt láttam, ahogy Agy kétségbeesetten kapaszkodik a hatvan kilométeres sebességgel száguldó áruba, szinte átölelve azt, a haja lobogott a hajnali gyér fényben, pocakja fehéren villogva lógott ki a pólója alól és megállíthatatlanul döcögött a raktárudvar vége felé, én meg csak rágyújtottam egy cigire, hogy ennek úgyis annyi, bár végül azért jó tizenöt méter után, kár nélkül állította meg a raklapot.

Ennek már tizenöt éve. Azóta Budapestet mintha kicserélték volna, most biztos még inkább tömöttek az áruelosztó központok.

Régebben rajongtam Budapestért, főleg Budáért, Vízivárosért még hellyel-közzel ma is, de most szinte hangja van, ahogy a cafatokban lógó idegrendszerem regenerálódik, jó messze onnan, ahol éppen ezeket a sorokat gépelem, egy erdei házban a Duna-parton. Néha úgy érzem, Budapest mára elveszett, zsúfolt, arrogáns és idegen. Egy pökhendi seggfej lett. Annó egy Selmec környéki erdei házban nőttem fel, korábban malomként funkcionált, messze a legközelebbi zsákfalutól, nulla komfort, a patakból hordtuk a vizet, kilométerekre semmi, fával fűtottünk, innen mintáztam az első regényem Jasná Horkáját. Ezért aztán, amikor Magyarországra, majd Budapestre költöztem, rajongtam a városokért épp az éles váltás miatt.

Húsz év után jutottam arra, hogy a mai formában Budapest lassan élhetetlen. Összezsúfolódott, izzadó tömegek hömpölyögnek, mindenhol akadályok, a hőség tíz hónapig gyilkol egy évben, mindenki szolgáltatást akar, meg fogyasztani, miközben pont az a szektor, aki ezt megtehetné nekik, és benne a gyakorlatias munkát végzők, szolgáltatók, kivitelezők, fuvarosok javarészt elmentek. Az egyik oldal leterhelt és szénné van használva, a másik meg frusztrált és türelmetlen, mert nem tudja elkölteni a pénzét, pedig attól lenne boldog az élete. Sorok, tömegek, kielégületlenség.

Azon a szociolingvisztikán amúgy, tizenöt éve, valahogy átmentem, magam sem tudom, hogyan, közepessel, pedig még a leadott dolgozatom védésekor is elaludtam egyszer.

A nullás években valamikor. 

Kálmán Gábor