Tegnap meghalt Grendel Lajos. Még én is csak kapkodom a fejem, hogy ez a helyzet. Nem szoktam halálok kapcsán posztolni, mert a halállal, azt hiszem, alapvetően nincs különösebb baj, de Grendel a földim is volt emellett, felvidéki, mint én. Ugyanannak a felvidéki író-alkotó közösségnek a tagja, amiben bár felnőtem, és egész gyerekkoromban jelen voltam benne, nem is vagyok tagja. Kétszer, talán háromszor találkoztunk. Utoljára Karol Wlachovsky, a szlovák fordítóm társaságában. Nehezen beszélt, túl egy agyvérzésen, de tökéletesen tudta, mit kell elmondani.
Grendel, azt gondolom, ugyanúgy élte meg az otthontalanságot, mint én, féllábbal kicsit mindig máshol, sem itt, sem ott. Magyarként, de külföldiként. Otthon, de máshol. Helyiként, de idegenként.
Amikor utoljára találkoztunk, azt mondta, milyen jó, hogy itt vagyok, ebben a budapesti közegben, és befogadtak.
Na, szóval, figyeljünk egymásra, mert gyorsan elmegy egy élet.
És a legszebb, amit hallottam most róla, a közös kiadónktól, Mészáros Sándortól ered: javíthatatlan közép-európai volt.