Hét perc

Csillagszálló, 2018/12 - tematikus lapszám: születés, újjászületés

– Ne aggódjál, reggelre újjá fogok születni – próbálta jó hangosan mondani Zsibi, hogy meggyőző legyen, bár az egész mondat inkább valamiféle elhaló krákogás lett, mintha egy hónapok óta makacsul elhúzódó torokhurut gennycsomója gurgulázna önfeledt bukfencezéssel mindeközben a torkában, amit illemből próbál lent tartani, hogy mégse pont most köpje a sterilfehér, ünnepien tiszta hóra, persze azt nem tudhatta, hogy reggelre dehogy születik újjá, sőt, vagyis hát hit kérdése végül is, mert Zsibi reggelre halálra fagyott.

Ahogy beszélt, az alsó állkapcsa folyamatosan ki-kilengett előrefelé, a nyelvtövében feltoluló gennyel küszködve, a szavak végén minden alkalommal nyelt is egyet, közben buborékosan sípolt a torka és egyre magasabb tónusokba váltott a hangja, ahogy már hónapok óta minden alkalommal, ha egy mondat végére ért. Ilyenkor legalább fél hangot emelkedett az orgánuma, a sok rezgés, zsongás, buborékolás miatt egészen túlvilági lett a beszéde, mintha már a másik oldalról szólna vissza, kicsit ekhósan, teátrálisan.

Míg darabosan, egyenetlenül lépkedve haladt a háznak nem nevezhető kétszer kettes fatákolmánya felé, ahova úgy tíz évvel ezelőtt önkényesen bevette magát, ügyesen követte a kitaposott lábnyomokat a hegyoldalban, nehogy véletlen kiszédüljön egy-egy lépésre, még annyira se, mert a tiszta hó, az valahogy érintetlenül jó, nem volt szíve a szaros, mocskos, fekete gumicsizmával beleótvarkodni ebbe a frissen vetett, nászágyszerűen patyolatfehér, szeplőtlen hótakaróba. Hóna alatt egy jókora kugli csertölgy, kemény, jól fűtő tűzifa, Sztojka készletéből, amit már jó előre, nyár elején bekészítettek, hogy télire száraz legyen, a másikban meg egy Matrózok itala – rum jellegű szeszkészítmény feliratú háromdecis palack, benne Sztojka házi pálinkájával. A faházában volt egy ágy meg egy pléhkályha, a kényelemből ennyi jutott. A pléhkályha sem volt igazából indokolt, mert Zsibi sosem fűtött, durva fagy kellett ahhoz, hogy kormosan eregetni kezdjen a kéménynek alig nevezhető, két leszakadt ereszcsatornából csővé drótozott füstterelő a háza oldalában. Az arca ősztől tavaszig kék volt a hidegtől és a szesztől, pontosabban tél végére már inkább feketébe hajlott, egész szerecsenes lett az ábrázata, ahogy Sztojka mondogatta neki.
A rum jellegű szeszkészítményt a boltban vette Zsibi, mikor még volt ereje lemászkálni, és éppen akadt egy kis pénze valami kuli munkából a városokból hobbiszőlészkedni ideérkezőknek be-besegítve olyan munkákba, amik már nem fértek bele a hobbiszőléskedésről szőtt álmok kényelmes tévhiteibe. Szinte minden munkafajta ilyen volt, a teraszon üldögélést és a metszőollóval szőlőben bohóckodást leszámítva.

Sztojka is, Zsibi is ebből élt, sőt, a faluból is feljártak páran a tudatlan urbánusoknak besegíteni és távollétükben megcsapolni a borkészleteiket. Szóval Zsibi vágta a tűzifát, gazolt, betemette a régi latrinákat, és új gödröt ásott az újabb adag jó illatú városi szarnak, mert a hegyen nem volt csatornázás. A városiak szara legalább nem volt olyan büdös, mint a napjaikat töményen tengető bélpoklos helyiek latrinája, nem marta gyomorsav a jól táplált belüket, nem fosták össze a bódék karimáját. Kemény, egészséges, hurkás fekáliát termeltek, ami elegánsan csusszant-cuppant a halom tetejére, szép dióbarna színben úszott a gödörbe lemerészkedő napfényben. Időnként titokban azzal trágyázott a Zsibi, amit előző évben betemetett, hatalmas zöld leveleket termett a szőlősor tőle nyaranta, itták boldogan a szüretre érkező tulajdonosok az így termett borokat.

De telente üres volt az egész pincesor a hegyoldalban. Belepte a porhó, ami nem akart elolvadni, nem tapadt-olvadt ragacsosan, olcsó nejlontakaróként a hegyre, hanem kövéren, fodrosan puffadt, ahogy a habszifonok patronjaiból kitóduló krémes tejszínhab, egész télen. Egyetlen lámpa égett a hegy tövében. Gyéren világította meg az első pincéket, kékes holdudvart vetett a lámpaoszlop töve köré, ami középtájt fémkéken villogott, kifelé fehéredni kezdett előbb, majd halványulni, és a kör végén túl úgy ment át fekete temperába, mintha örökre el akarná nyelni a sötétség a lámpabúrából áradó fényt. Felfelé már tintakék magányban áztak a házak, mint a tengerek éjjel, messze a partoktól, holdtalan napokban.

Sztojka volt Zsibi egyetlen szomszédja a hegyen, és ez nem csak úgy rámondásra volt hegy, ahogy minden kis puklit annak hívtak, ha állt rajta egy-két sor szőlő, hogy mindjárt úgy mondta mindenki, hogy kimegyünkahegyre, ha szóba jött, pedig csak összehordott a szél némi avart egy kupacba. Hanem ez tényleg hegy volt, büszke is volt rá Sztojka, hogy itt él, a bazaltorgonák tövében, hogy a lába alatt piszkos foltként türemkedik ki a sík, unalmas tájból a gázfűtéses, telefonvonalas kényelemben terpeszkedő falu piszkosszürke foltja. Sztojkának rendes pincéje volt, fölötte takaros másfélszobás házzal, kis kerttel a ház mögött, tíz sor fehér szőlővel, kutyával. Nem volt házfoglaló nincstelen, ahogy Zsibi.

Nem volt egyértelmű, hogy megfagyott, mert Zsibit régóta zabálta már mindenféle rák és gyulladás. Fájdogált a szilvamag nagyságúra saccolt kő a veséjében, nyomta a mája az oldalát, és minden hajlatát kínozta a reuma. Pár hónapja még teniszlabdányi duzzanat volt a nyakán, a füle alatt, hatalmas, kékesen vibráló csomó, de csak legyintett, hogy ezer oka lehet annak, aztán végül is magától felszívódott.
Inni meg már egy ideje alig tudott, mert bár szerette volna, de a gyomra teljesen feladta a küzdelmet, mire betöltötte az ötvenet, nem is igen fogadott be semmit, alkoholt, főleg töményet, meg már tényleg csak alkalomadtán, így aztán Zsibi folyton versenyfutásban volt a saját testével. A vérsejtjei és a hasnyálmirigye mondhatni tétmeccset vívtak minden alkalommal, hogy melyikük lesz a gyorsabb.
Zsibi azt is tudta, hogy hét percet kell kibírnia a tömény szesznek a gyomrában ahhoz, hogy hatása legyen. Ezt az időt mindenképpen álló helyzetben kellett töltenie, nagyokat nyeldesve, nehogy az ital elinduljon visszafelé.
Hét perc, persze csak a tömény szeszeknél, bornál mindez húsz percet is igényelt, és csakis fehér jöhetett szóba, mert a cseres gazízű otellót, amiből a hegyen jutott neki, szinte azonnal megtagadta a gyomorfala.
Vagyis, hogy a fenti kórok voltak-e gyorsabbak vagy a hegyre telepedő télközepi mínuszok, azt nem lehetett volna olyan egyszerűen eldönteni, de annyi biztos, hogy Zsibit reggel holtan találták. Egész pontosan az tűnt föl, hogy a mindig korán kelő Zsibi délig nem jelentkezett Sztojkánál valami italért. Sztojka mindennap négykor kelt, egyrészt mert innia kellett valamit, másrészt mert este kilenckor már rendszerint elnyomta az álom a saját kis házában, a pincéje fölött. Ekkorra már hatni kezdett a két liter fehér, a rádión is álmosító műdalokat játszottak a helyi közönségre szakosodott műsorszerkesztők, fájdalmas városi cigánynóták és század eleji mulatósok szóltak hosszan az éjszakában, amire persze Sztojka azonnal elaludt. Hajnali négyre kiszökkent az ereiből az alkohol, megérezte a hűlő kályha mögül fellopakodó hideget is, és kellemetlen, folyton kérő, lerázhatatlan rokonként jelentkezett a fejében az elviselhetetlen hajnali érzés, a józanság.
Így tehát gyors megoldáshoz kellett folyamodni, vagy talán csak a szokás miatt, ki tudhatja, miért is alakult így, a szükség hozta-e a hagyományt, vagy a hagyomány vadult szükséggé, de ilyenkor ezen a legkevésbé sem töprengve, Sztojka töltött magának gyorsan két féldecit.

Hetek óta nyomasztotta Zsibi emelkedő hangja. Egyre jobban emlékeztette őt a beszéde a rádió hajnali dobozzajára, a távolból, űrből, ismeretlen és felfoghatatlan jeleken érkező adások neszeire, zúgásaira, sistergő felhangjaira, amik jöhettek volna akár a szomszédos galaxisból vagy honnan, mit nem szarta azt le Sztojka, akár a kurva kénköves pokolból is, de mintha egyre jobban onnan érkezett volna Zsibi krákogó, torokgennyel küzdő hangja is.
És Zsibi aznap nem jelentkezett délig, ami már egyből gyanús lehetett volna akár reggel hét órakor is, de Sztojka már úgy volt vele, hogy minek sietni, halott ember már nem csámborog sehová, és ebben a hidegben a férgek sem ugornak neki, ha még hagyják egypár órát pihenni. Így aztán, anélkül hogy ránézett volna Zsibire, dél körül fogta a térdig érő hóban használhatatlan biciklijét, és maga mellett tolva elindult vele lefelé a hegyről, hívni pár embert összekaparni Zsibi testét. A bicikli állandó kellék volt ilyenkor is, na, nem mintha nyáron ráült volna, de kapaszkodni, támasztéknak, vonalzónak jól jött, mégse járhat botokkal az ember.
Zsibi fagyott teste hajszálpontos merőlegest zárt az ajtólapra, karjai párhuzamosan futottak a fakunyhó oldalfalaival, mocskos gumicsizmája pedig nekifeszült a derékaljnak az ajtóval szemben. Ez persze kívülről nem látszott, csak onnét lehetett ezt biztosan tudni, hogy az istennek se nyílt a befelé kanyarodó ajtólap, alig fél centit tudtak rajta mozdítani, és már akadt is el valamiben, mint később kiderült, Zsibi usankával fedett fejében. Két ember még odébb is tolta volna ajtóstul, mindenestül, de Zsibi ekkorra már merev volt, mint egy januári jégcsap, a teste ékként állt az ajtó útjába, mozdíthatatlanul.
Szépen, egyenletesen, csak a korábbi lábnyomokba lépve ért vissza a fatákolmányba. Nagyfejszével félbevágta még a kuglifát, leverte a havat a lábáról, a felszelt rönköt is berakta a kétszer kettes faházba, mert a nagy értékeket az ember az ágya mellett tartja amúgy is, de Zsibi a fát is ott vágta tovább, rögtön az ágya szélén gubbasztva, kisfejszével. Aztán megállt, nem folytatta a munkát, nem látott neki begyújtani, nem kezdett újságpapírokat gyömöszölni, meg aprófát a kályhába, más jutott eszébe. Maga elé tette a Matrózok itala – rum jellegű szeszkészítmény palackot. Tekintetét a homloka felé emelve figyelni kezdett befelé, a gyomrára összpontosított.
Rövid töprengés után úgy döntött, a gyomra éppen jó kedvében van. A keze már reggel óta remegett, na nemcsak a hidegtől, hanem a szeszhiánytól. Letekerte a kupakot, és egy slukkra magába döntötte a három deci házi pálinkát. Aztán felállt az ágy széléről, és találomra belőve a ritmust, lassan számolni kezdte magában a másodperceket.

Hétszer kellett volna elszámolnia hatvanig.
Végül lebontották körülötte a házat, mert sehogy se tudták kinyitni az ajtót.
Feketén és mereven feküdt vagyona, a felvágott rönk mellett a földön, ahogy az ágya előtt ácsorogva, előredőlve győzedelmeskedett rajta, ki tudja, melyik volt gyorsabb a hét perc alatt, a fagy vagy valamelyik kórság, és már nem hallotta, ahogy Sztojka megjegyzi, hogy nabazmeg, milyen jól újjászülettél.